Nem a lengyel emberek kívánják a pusztulásunkat, hanem a lengyel állam nevében eljáró frusztrált, oktalan állami vezető

„Sikorski lengyel külügyminiszter kicsi szíve vígabban dobogna, ha végre az ukránok lebombáznák a Barátság kőolajvezetéket, a horvátok ötszörös díjat számláznának nekünk az olajért, és Magyarország koldusbotra jutna. Mondta ezt október 23-a előestéjén, mert nincs Kisantant-féle félelem és bosszúvágy, s Hálózat sem, Sikorski és becses neje csak bridzselni járnak Soroshoz csütörtökönként. Államférfihoz méltó megnyilatkozás. Ugyan ő maga nem talál fogást Orbánon, de szívesen veszi, ha néhány nálánál bátrabb, okosabb, ügyesebb furkósbottal várja Orbánt a sarkon a sötétben.

Köztudomású, hogy a lengyelek 1956-ra elviselhetetlennek érezték a sztálinizmust, utcára mentek már a nyár folyamán. A hatalom ugyan erőszakot alkalmazott velük szemben, halottak is voltak, főleg Poznańban, de a kedélyeket nem tudták csillapítani. Októberben aztán Moszkvában elhatározták, hogy maguk fogják felszámolni a lázadást. 21-22-én az egész vezetés repülőre ült, ám Varsóban nem engedték leszállni őket, mire egy katonai bázison kellett landolniuk. Azonnal intézkedtek a katonai erő alkalmazásáról, és az ország minden szovjet bázisáról megindultak a tankok Varsó felé.

Ekkor jöttek a magyarok. Akik a véres leszámolás előtti döntő pillanatban utcára mentek, hogy tiltakozzanak a szovjet erőszak ellen, kifejezzék szolidaritásukat Lengyelország függetlensége, a lengyel nép biztonsága, önrendelkezése és jóléte mellett. Alig két óra alatt ugyan fordult a kerék, és onnan már önmagukért álltak ki a magyarok, de mit se von le ez annak az értékéből, hogy kezdetben igenis a lengyeleket féltették, és hogy a lengyelek végül tényleg megmenekültek a fizikai erőszaktól.

A főhatalom csak érdekben gondolkozik, és tévhit, hogy számít a hála, a testvériség, a becsület. Ne tévesszen meg hát senkit a régi és a mostani történet. Akkor nem a magyar állam sietett Lengyelország segítségére, hanem a magyar nép. 

Ha van kifogásolni való Sikorski megnyilvánulásában, akkor az egy apróság. Igazi államférfiak nem ebben a stílusban szoktak a nyilvánosság előtt beszélni. Ezt a fajta irigykedő, kárörvendő csaholást meghagyják a személyes találkozóknak és a diplomáciai levelezésnek, ahol önmaguk lehetnek végre, a plebsz előtt viszont állami megbízottként viselkednek, himnusz, zászló, kitüntetés, miegyéb.”

Nyitókép: Facebook / Nizalowski Attila

***