„Ennek ellenére menjünk tovább a részletek összevetésében. Idehaza, a nekünk jutott Sarkozy »szerényen« közölte, esze ágában sincs az elvben legmagasabb közjogi pozícióra pályázni, nem kell neki a cifra palota, megelégszik azzal, ha az eddigi »csekély befolyású« miniszterelnökséget gyakorolhatja majd 2018 után, további négy évre. Arra a bizonyos formális államfői hatalmi sarzsira máris megvannak a jelöltjei, a derék engedelmes hívek, mint netán Kövér László, Rogán Antal, Lázár János, az a szemérmes gárda, amely megelégszik a »második vonal« tisztségeivel. Sarkozy ebben aztán igazán különbözik. A legfrissebb hírek szerint eléggé nyersen tudatta az egyik alvezérével a nemtetszését, aki megengedett magának néhány csöndes megjegyzést, hogy ez így nem mehet tovább, halkabban és mérsékeltebben, talán hitelesebb volna. Az illető rokonszenves hölgy - a neve után ítélve valamennyire lengyel származású is -, Madame Nathaly-Koszciuszko-Morizet-nek hívják, eddig hitelesen visszafogott konzervatív volt, de tudomásul kellett vennie, hogy még a legcsekélyebb, enyhe bíráló megjegyzés is tilos. Ha nem kapitulál, odaveszhet a második számú pártvezetői funkciója is. Vagy korlátlan engedelmesség, vagy kegyvesztés. Középút nincs.
Köztudott, hogy Nicolas Sarkozy magyar származású, a neve is hitelesen tanúskodik erről. Az édesapa ipszilonja utal rá, nem is akármilyen nemesi famíliából származik. Magával cipelte odaátra is azt a feudális örökséget, amely kiváltságot biztosít, kellemes és kényelmes elbánást, fölibe kerekedik a plebsznek. Ez is egyik oka volt annak, hogy 2012-ben, amikor másodszor is bekerülni igyekezett az Élysée-palotába, ha csekély különbséggel is, rajtavesztett. Nem sokat tanulhatott belőle, mert most ugyanúgy folytatja. A franciák általában nem kutakodnak múlt iránt, nem befolyásolja őket, ki milyen égtájról, honnan érkezett. De az a tény, hogy például a Le Monde és néha a Le Figaro is szóvá teszi Sarkozy és Orbán politikai hasonlóságát. Csak utal »valamire«, még ha közvetve is.”