Eladósodni jó?

„A most nyilvánosságra hozott IMF-tanulmány egy közel kétszáz éves periódus hosszú távú idősorait elemzi. A szerzők az 1821 és 2012 közötti időszak eladósodási és gazdasági növekedési adatait elemezve arra a következtetésre jutottak, hogy a 90 százalékot meghaladó eladósodottsági szintből csak akkor következnek lényegesen rosszabb növekedési kilátások, ha évről évre hasonlítjuk össze ezeket. Ha azonban hosszabb, esetükben tizenöt éves időszakokat elemzünk, akkor már nincs is lényeges különbség az egyes nagyon eltérő módon eladósodott országok között. A tizenöt éves periódusok összehasonlítása (vagyis lényegében a »csúszó átlag«) ugyanis »kisimítja« azokat az egyenetlenségeket, amelyeket például a két világháború eladósodása, illetve gazdasági visszaesése rövid távon okozott. Példaként hozzák fel a háború utáni Angliát, ahol 200 százalék feletti eladósodottsággal is dinamikus növekedés ment végbe. Az IMF- tanulmány végső konklúziója az, hogy nem elsősorban az eladósodottság konkrét szintje, hanem a tendenciája az igazán meghatározó. Tehát ha egy országban elindul az eladósodottság szintjének csökkenése, ez már elégségesnek látszik arra, hogy erőszakos megszorításokkal ne törjük össze az egészséges növekedés reményt keltő ívét.

Mindez nagyon derék, mondhatnánk, és akkor most bizakodhatunk abban, hogy a globális fegyelmező hatalmi intézményként üzemelő Nemzetközi Valutaalap stratégiát vált, és ez majd kedvező irányba befolyásolja a világot? Azért a dolog nem ilyen egyszerű. Aligha véletlen, hogy az elmúlt évszázad során Magyarországon, de a legtöbb nyugati országban is mindig »szembement egymással« az egyensúly és a növekedés. Ha nekilódult a növekedés, akkor ez előbb vagy utóbb az egyensúly felborulásához vezetett, vagyis többnyire egyszerre romlott a költségvetési és a külső fizetési mérleg. Ennek nyomán drasztikus megszorítások következtek, ami viszont a növekedés lassulásához, vagy egyenesen visszaeséshez vezetett. Aztán előbb vagy utóbb kezdődött az egész elölről. A globális beszédhatalmi rendszer narratívájával erre a ciklikusságra nincs hiteles magyarázat. Ha azonban kilépünk ebből a beszédtérből, akkor egy kicsit közelebb kerülünk a talány megértéséhez. Úgy kell elképzelnünk, hogy az »egyensúly versus növekedés« ciklus a globális hatalomgazdasági szivattyú működésének két fő fázisát írja le. Mivel erőforrást csak a globális pénzhatalmi térből szerezhet egy ország, azt eleve olyan feltételekkel kapja, hogy a pénz költsége nagyobb legyen, mint annak hozadéka. Vagyis az egyensúly felborulása mintegy eleve »programozva van«, mint ahogyan aztán annak megszorításokkal való helyreállítása is. Tehát először »betölt« a globális hatalmi rendszer, aztán pedig kiszív, de már többet, mint amit betöltött. Vagyis az országok többségének hosszú távon nincs esélye a »felzárkózásra«, ha követi a globális hatalmi mintákat. Az IMF-tanulmány azonban már azokat a globális hatalmi aggodalmakat tükrözi, amelyek abból adódnak, hogy az államok (és az állampolgárok) tanultak mindebből, és egész egyszerűen nem vesznek fel hitelt. Így viszont a globális szivattyú működése akadozni kezdett. A tanulmány stratégiai célja nyilván az, hogy kicsit »megolajozza« a gépezetet, hiszen ha a világ nem vesz fel hitelt és nem adósodik el, akkor csökken a kifosztás esélye. Ezt pedig mindenképpen szeretnék elkerülni a világ urai. Hát ennyi a lényeg.”