Ma magyarnak lenni szégyen

„Aki ma, az elmaradt alkotmányozó nemzetgyűlésről, az »elsikkasztott népakaratról«, a »magyar álomról« beszél, Csurka szellemét idézi föl, aki ezt ordibálta úton-útfélen, amire Antall József kesernyés gúnnyal jegyezte meg: »Tetszettek volna forradalmat csinálni!«

A magyar társadalom 1956-ból, a valódi forradalomból azt tanulta, hogy forradalmat csak végső kétségbeesésében csinál az ember, amikor nincs veszítenivalója. A magyar társadalom nagy többségének akkor is volt és ma is van vesztenivalója.

Nemcsak a magyar elit, a társadalom is büszke lehet az akkor kötött megállapodásokra és megállapodókra. A jogállami intézményeknek voltak hiányosságaik és ellentmondásaik, de demokratikus jogállami intézmények voltak, amelyek egyszerre épültek a legjobb magyar hagyományokra, tudásokra és az európai értékekre. Először volt többpárti parlamentünk, amelybe ugyan sok ostoba és nevetséges képviselő és párt is bekerült, de az első három ciklusban még komoly munka folyt, és a képviselők többsége még nem zsákmányszerzésre használta a helyét.

Sólyom László Alkotmánybírósága, Hagelmayer István Állami Számvevőszéke, Solt Pál Legfelsőbb Bírósága, Györgyi Kálmán Legfőbb Ügyészsége, Surányi György Magyar Nemzeti Bankja, Kosáry Domokos Magyar Tudományos Akadémiája, Hankiss Elemér Magyar Televíziója, Gombár Csaba Magyar Rádiója mind-mind független, minőséget és hitelt adó, autonóm alkotmányos intézmények voltak.

(...)

A mai Fidesz és növekvő Jobbik nem az első, hanem a második évtized torzszülöttje. Nem igaz, hogy a magyar rendszerváltás első évtizedét egy urbánus-népi, mucsaizó-zsidózó szellemi és gyakorlati hideg polgárháború határozta volna meg.

Ez a harc a rendszerváltó elit egy részében folyt, hidegen hagyva nemcsak a társadalom többségét, hanem a kilencvenes évek végén megjelenő új elitet is. A társadalom establishment ellenes indulatai inkább arra vezethetők vissza, hogy a rendszerváltó elit – az MDF és az SZDSZ, illetve holdudvaruk – nem velük, munkanélküliségükkel, elszegényedésükkel, magányosságukkal törődik, hanem saját problémáival van elfoglalva, a legcsekélyebb mértékben se szolidáris velük. A »földet vissza nem veszünk« nemcsak szellemes, de tisztességes Esterházy-gondolatához az elit csak annyiban tartotta magát, hogy először nem földet, csak privilégiumokat vett vissza. Az MSZP horni kisember-politikája 1994-ben, majd az orbáni Fidesz polgárteremtő mítosza 1998-ban ezért talált nyitott fülekre. A magyar társadalom többsége nem magyar vagy szabad demokrata akart lenni, hanem biztonságban és jobban, magyar Ausztriában vagy a kádári aranykorban kívánt élni.

(...)

Nem az a baj, hogy Ausztriától és a visszaerősödő Nyugattól kerültünk messzebb, hanem hogy önmagunktól. Tehetséges gyerekeink és unokáink menekülnek Nyugatra, tehetségtelen és ostoba kormányunk menetel Keletre, de ami rosszabb, megyünk saját mocsarunkba, saját szellemi és erkölcsi perifériánkra. Magyarország saját civilizációs eredményeit semmisítette meg, saját kulturális szintjét vitte le, saját magatartásmintáját tette erőszakos, »ki ha én nem« stílusúvá. Letaposni a kisebbet, a gyengébbet, a szegényebbet, a nőt, a gyereket, az öreget, a nem közénk valókat, a más nemzetbelieket.

Eltaposni, mert megtehetem. A nemzetek versenyében 1956-ban a nagyok elleni bátorságunkkal tűnhettünk ki, de a megtorlások mélypontja után a nemzet békés teljesítményével vált példává az ország harmincöt éven át az ezredfordulóig. Magyarnak lenni nyugodt büszkeség volt. Magunk csináltuk meg magunkat. Ma magyarnak lenni szégyen. Magunk tettük tönkre magunkat. Kívánjunk egymásnak jó éjszakát! Vagy lesz még egyszer reggel is?”