Nem vagyok Charlie, de Oszama sem

„A szatírikus lap karikatúrái a vallásokból csinálnak öncélú, kicsit sem vicces blaszfémiát. Persze, ehhez joguk van, joguk kell hogy legyen, de a magam részéről nem tudom sajnálni azokat, akik eleve céltáblát akasztva a nyakukba provokálják a sorsot és megteszik azt a szívességet a radikális iszlamistáknak, hogy »igazolják« azok tanait a fiatal és fogékony francia (vagy bármilyen más) muszlim fiatalság körében. 

A tét óriási. Ugyanis a teljes politikai és társadalmi kiállás a provokatív lap elleni támadással szemben felveti a kérdést, hogy akkor most ezáltal teljesen egyetértünk az ilyen Charlie Hebdo lapokban képviselt »eszmeiséggel« is? Az egyébként indifferens, szekuralizálódott muszlimok Párizsban, Londonban és másutt meg csak pislognak, hogy lám-lám akkor mégis a radikálisoknak van igaza a »Nagy Sátán« kapcsán? Mégis a lefejezős dzsihádistákank kell hinni, akik szerint a Nyugat visel háborút ellenünk, ahol az egész társadalom iszlám ellenes? (...)

Éppen azt nem vesszük észre, hogy pont ez a vallási fanatikusok célja : Hogy mi sorakozzunk fel a blaszfémek mellet mind, legyen végre egy jól látható egyenlőségjel köztünk – a mérsékeltek – és a »vallásgyalázók« (»iszlám-gyalázók«) között. Mi – mármint az »én vagyok Charlie« hősei – pedig lényegében az ő elképzelésük szerint »táncolunk«, az ő kalkulált reakcióik szerint lépünk és ezzel pont mi leszünk azok, akik megerősítjük a támogatottságukat.”