Az amerikai kapcsolat

„Bár a Szovjetunió összeomlásakor azt hihettük, hogy eljött a történelem vége, majd a Bill & Boris Show erre még rá is erősített, már Vlagyimir Putyin 1999-es színrelépésekor megkongatták a vészharangot a washingtoni héják, hogy Oroszország nem fog lemondani a hidegháború idején elért világhatalmi státuszáról. Az új orosz elnök ráadásképp az energetika révén kezdte el megszilárdítani belső, majd külső hatalmát abban a szegmensben, melyben az USA csekély befolyást tudott csak gyakorolni az érintett európai régiókban. Egészen a palagáz forradalom kezdetéig kényszerpályán mozgott az amerikai külpolitika a kelet-európai energetikai fronton, ám miután az Egyesült Államok az új technológiák révén 2014-re a világ legnagyobb olaj- és gázkitermelője is lett egyben, Washington kezében új lehetőségek és eszközök tárháza nyílt meg. 2008-tól kezdve az USA egyre nagyobb figyelemmel kísérte az orosz energia-importtól leginkább függő európai országokat, és a színfalak mögött már ekkor elindult a régióért folytatott harc Oroszországgal. A palagáz kutatásban 2007-ben jött Magyarországra az Exxon, mellyel felhagyott már 2009-ben, de Lengyelországban, Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában sorba vásárolt koncessziókat, ahogyan a Chevron és a Conoco Philips is. Az amerikai olajóriások megjelenése a régióban lehet pusztán piaci alapú érdeklődés is, ám az kétségtelen, hogy ezen cégek megjelenését mindig megelőzi egy formális vagy informális stratégia Washingtonban, mely nem feltétlen szolgál iránymutatásként, hanem csökkenti ezen cégek politikai kockázatát azzal, hogy maguk mögött tudhatják az amerikai diplomáciát, ha baj van.

Vlagyimir Putyinnak első elnöki ciklusa a föderáció szétesésének (raspad) megállításának lett szentelve, illetve saját politikai stabilitásának megteremtésére. Második terminusa már a jólét (bogatstvo) megteremtését tűzte ki célul, melyben az addigra meredeken emelkedő energiaárak is támogatták a hagyományosan energiaexportőr országban. Ekkorra már arra is jutott erő és pénz, hogy olyan projektekbe vágjon az ország gázóriása, a Gazprom, mint az Északi- vagy Déli Áramlat gázvezetékek, melyek az első markerei voltak az orosz befolyásnövelésnek az Unió területén. Emellett nukleáris fronton is igyekezett terjeszkedni Moszkva, főként új atomerőmű beruházások formájában, melyeknek extrém hosszúságú megvalósítása és nagy befektetési költsége hosszú időre tudja szavatolni egy-egy országban az aktív orosz jelenlétet. 2010-re pedig kibontakozott az első sasszé az USA és Oroszország közt, mégpedig Bulgáriában. Az amerikaiak sikeresen megakadályozták, hogy orosz atomerőmű épülhessen, míg az oroszok elérték a bolgár kormánynál, hogy tiltsa be a rétegrepesztést, mely elengedhetetlen a palagáz kutatáshoz és kitermeléshez. Az ezek melletti sorozatos, kisebb események azt eredményezték, hogy az elviselhetetlenül magas energiaárak miatt a lakosság 2013 elejére megbuktatta a kormányt, és Bulgária azóta permanens kormányválság állapotában van. Bár nyilvánvalóan más okok is közrejátszottak, ám nem lenne célszerű figyelmen kívül hagyni a fenti tényeket sem.

Orbán Viktor stábja ekkortájt szülte meg a rezsicsökkentést, mellyel sikeresen végignyerték a 2014-es választási évet. Nem tudni, van-e összefüggés a rezsicsökkentés, és a bolgár kormány magas energiaárak miatti bukása közt, de az első két évében energetika iránt csak marginálisan érdeklődő kormányzattól feltűnő a hirtelen váltás, és egyértelmű állásfoglalás az energiapolitika fontossága mellett. Innentől fogva kapott kiemelt figyelmet a Déli Áramlat gázvezeték, és a paksi atomerőmű bővítése is, mely szintúgy állásfoglalást és elköteleződést jelentett – Moszkva irányába. A kormány lépései nem feltétlen voltak átgondolatlanok: a keleti nyitás politikájába beleillett a nyitás az energetika frontján is, emellett a rezsicsökkentés véghezviteléhez, de még inkább fenntarthatóságának elhitetéséhez kellett az ígéret arra, hogy a jövőben Magyarország képes lesz olcsó gázt importálni, és olcsó áramot termelni. Hogy mindezek egyben külpolitikai üzenetek is voltak az atlanti szövetségeseink felé, az nem foglalkoztatta a kormányzatot – a keleti szélben kevéssé hallatszik meg a nyugatról jövő hang.

Mára pedig egyértelművé vált, hogy Orbán Viktor és stábja alulbecsülte az amerikai, majd uniós érdekérvényesítő képességet. Ebben az is közrejátszhatott, hogy az orosz diplomácia híresen erős, és rendkívül gyors, és ezen a területen az USA nem teljesített jól az elmúlt négy évben – kivéve 2014 őszét, ezek pedig azt a hamis látszatot kelthették a kormányban, hogy „szabad kezet kaptak” Nyugatról. A washingtoni diplomácia viszonylagos csendessége az ukrán konfliktus kiéleződésekor szűnt meg, mivel az felértékelte régiónkat, s benne Magyarországot is, ám hiba volt azt feltételezni, hogy az amerikai külügy nem naprakész az elmúlt négy év magyar belpolitikai eseményeit és folyamatait illetően. A 2014 őszi diplomáciai taktikai atomtámadás Magyarország ellen pedig ezt a felkészültséget kiválóan példázza, hiszen sebészi pontossággal ott és akkor találták el a kormány gyenge pontját, ahol és amikor kellett. Ami egyértelműen felkészületlenül érte az egész kormánystábot, és az azóta tapasztalt kapkodás ezt egyértelműsíti. Pedig a szél változását már a paksi megállapodás moszkvai aláírásakor is érezni lehetett, Ukrajna forrongott, az USA és Oroszország konfrontációja a diplomáciában permanenssé vált, a miniszterelnök mégis aláírta az együttműködést. Más választása nem is igen volt, hiszen az ezt megelőző néhány év keleti nyitás- és energiapolitikája kényszerpályán tartotta, és a hidak, bár még nem lettek felégetve, elérhetetlen távolságban voltak már. Ez a kényszerpálya pedig olyannyira rányomta bélyegét a kormány politikájára, hogy immáron egyértelmű belpolitikai válsággal kell megküzdenie Orbán Viktornak. Ráadásul éppen a legrosszabbkor jött, tetézve a bajt, hogy az alacsony olajár, és a szankciók miatt megrogyott orosz fél decemberben kihátrált vezérprojektjéből, a Déli Áramlatból, mely az utolsó legitimációk egyikét rántotta ki a kormány keleti nyitása alól.”