Nem ismerek még egy olyan vidéki nagyvárost, ahol ilyen bölcsen ötvözték volna az örökség megóvását a funkcionális új építményekkel.
„Ha a föld isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta!” A bokréta a legszebb a világon. Mármost a bokrétában virágok vannak, a virágnak szirmai, a legszebbnek pedig a részei is legszebbek, tudja ezt mindenki, miképp azt is, hogy ebből következően a világ legszebb helye: Veszprém.
Az 1990-es évek második felében sokszor jártam Veszprémben – a kórházban, édesapámnál. Akkoriban még élt a csodálatos Csillag József doktor is, aki itt mindig új erőt, egészséget lehelt az éppen fizikailag összecsukló Papámba. Veszprém akkoriban nekem szomorúan lepusztultnak tűnt, mint egy hajdani főnemes, akitől elzabrálták a vagyonát, ami maradt, az pedig a pusztulásé lett.
A 2010-es évek elején a kisfiammal gyakran jártam a gyönyörű, erdős területen meghúzódó veszprémi állatkertben, és ebédeltünk a mellette lévő, országszerte ismert, kitűnő étteremben, ám a város még mindig a szomorú arcát mutatta. Idén néhány napot ott töltöttem – nem ott, ahol eddig jártam, hanem egy káprázatosan szép, az épített örökségét nagy műgonddal rekonstruáló, modern terekkel beépült, a természeti adottságait okosan kihasználó, patinás, varázslatosan gyönyörű Veszprémben. A főnemes újjászületett, és büszkébb, mint valaha. Az utóbbi másfél évtizedben rengeteget gyarapodott az ország, páratlan szépségek találhatók mindenütt, de
nem ismerek még egy olyan vidéki nagyvárost, ahol ilyen bölcsen ötvözték volna az örökség megóvását a funkcionális új építményekkel,
s amelyet ráadásképp minden pontján átjár a derű. Veszprémvölgyben, a Séd patak partján laktunk. Ódon házacskák bajor minőségben renoválva, labdarózsa- és hortenziabokrok kandikálnak ki a kerítés felett, a patak partján pedig végig jó hangulatú zöld sétautak és a pompás várba hívogató kaptató húzódik. Véletlenszerűen ültünk be egyik nap a Fricska, másik nap a Papírkutya étterembe, mind a kettő kitűnő volt; az Budapesten is szerencsének számít, ha két ismeretlen helyből kettőben tökéletes a menü is és a hangulat is.
A belvárosban a bíróság, az ügyészség, a régi piarista gimnázium 19. századi épületei úgy vannak renoválva, mintha ma készültek volna, és számos kedves ház áll ott is. Arrébb, a palotánál nekünk, Jancsó Miklós örök híveinek megdobban a szívünk a Fényes szelek forgatási helyszínén sétálva.
Veszprém két éve Európa kulturális fővárosa volt, s az ez alkalomból végrehajtott beruházások példásan sikerültek. Személyes kedvencem az ActiCity Tánc és Mozgásművészeti Központ, amelyet egy régi épület renoválásával és egy szervesen illeszkedő új épületrész hozzátoldásával alakítottak ki. Pezseg az élet benne: az egyik nap, amikor benéztünk, harcművészeti edzés zajlott az egyik teremben, a másikban néptáncelőadás, másnap pedig nagyszerű balettelőadást láthattunk itt. És a csoda nem ér véget, hiszen voltaképp egy kulturális negyedet rendeztek köré a Pannon Egyetem, a Hangvilla Multifunkcionális Közösségi Tér, a Veszprémi Petőfi Színház, a Csermák Antal Zeneiskola, a Code Digitális Központ, a Laczkó Dezső Múzeum és az Eötvös Károly Megyei Könyvtár együtteséből. A Laczkó Dezső Múzeum szintén két éve lett felújítva, s állandó kiállítása, az Emlékgép, amely a város tárgyait és történeteit rendezi az idő mentén, messze túlmutat a szokásos helytörténeti tárlatokon. Minthogy szűkebb érdeklődésem tárgya a családi és nemzeti emlékezet kapcsolata – azért is keveredtem Veszprémbe, mert erről beszélgethettem az MCC helyi központjában a város polgáraival –, meghatva fedeztem fel, hogy milyen okosan rendezte be a tárlatot a kurátor, Váradi Zsolt.
Szomaházy István dualizmus kori veszprémi író így sóhajtott fel: „Istenem, hogyan lehet, hogy ez a régi, sziklába vájt meseváros másokat is nevelhetett, mint írókat?” A kérdésre talán az a válasz, hogy szegény írók azelőtt éhen halnának, mielőtt orvosi segítségre szorulnának egy csak tollforgatókkal benépesített városban. Ám kétségtelen, hogy a Balaton északi fővárosának minden szegletét áthatja a poézis, amely most, a visszanyert régi fényben végtelenül kedves dallamú.
Veszprém 1956-ból is kivette a részét. A forradalom alatt H. L. néven egy diák így írt az alkalmi újságba: „Az őszi szélben a veszprémi tornyok / Megint a magyar zászlót lengetik, / S amíg élünk, míg vízzé nem lesz vérünk, / A magyar zászlót le nem vehetik.” Az itt dolgozó Brusznyai Árpád tanár úr pedig a forradalom egyik legkitűnőbb hőse volt, számos ávós gazembert mentett meg a jogos népharagtól, ám Kádár vérbíróinak ez nem számított. Melocco Miklós gyönyörű emlékműve idézi fel az itt járóknak Brusznyai példaadó alakját.
A Szent Benedek-hegyre felsétálva két hamburgermaradékot békésen falatozó hollófiókával találkoztunk. Mintha azt hitték volna, hogy Mátyás városában járnak, nem Gizella királyné otthonában. A panoráma kitűnő innen, ám lent mégis jobb; ott a dombok lankáin, a patak partján egy olyan várost láthattunk, amelyre kishithűbb időkben azt mondtuk volna: „mintha Németország módos városában járnánk”. Ma pedig azt mondhatjuk: jó példa minden megújuló magyar város előtt.
Nyitókép: Mandiner-archív
És vajon megússza-e Renate néni az erőszakoskodást és a durva beszólásokat az öltözékére tekintettel? Megehetem-e ramadánkor (vagy bármikor) a füstölt tarjás szendvicsemet tízóraira? Ungváry Zsolt írása.
Egyre többen fontolgatják a Németországból való kivándorlást.
Lina Paulitschnak nagyon nem tetszik, hogy bizonyos német és osztrák médiumok együttműködnek a magyarokkal.
Bár az Európai Bizottság élén csak 2024-ben választották újra, lehetséges lemondása Brüsszelben jelentős pozícióvesztést jelentene Németország számára.
Most épp azt tudhattuk meg, hogy Berlin úszik az örömben és a felszabadultságban, a magyar konzervatívok viszont mérgesen Vlagyivosztokba vágynak. Francesca Rivafinoli írása.
Robert Habeck hétfőn a Die Tageszeitungnak adott interjúban jelentette be döntését.
A Barcából igazolt légiósnak furcsa lesz volt csapata, a Szeged ellen pályára lépni.
Németh Péter a Népszavában vért izzadva igyekezett a Tisza-szimpatizánsokat tűzben tartani.
