hogy ezt egyáltalán bevállalták a jelenlegi „kultúrklímában”.
Van itt kikacsintás a régi részekre és a való világra is (techmilliárdos főgonosz: pipa), plusz egy diszkrét, de határozott döntés: O. J. Simpsont nem méltatjuk.
És ott a Mission: Impossible-paródia is: olyan pontosan és túlzón megcsinált, hogy egyszerre működik szeretetteljes tisztelgésként és teljes kifigurázásként, Neeson pedig úgy hozza a pillanatot és az egész filmet is, hogy közben se a faarc, se a kávéscsésze nem remeg meg. Magyarán: ahogy azt kell.
A tempó feszes, a vágás gyors – a másfél óra úgy szalad el, mint a rabló az elején. Nem minden poén ül, de itt nem is az a cél, hogy mindegyik ülve maradjon.
Ez a film nem akar többnek látszani, mint ami: másfél óra tömény, jól megírt, vállaltan idióta hülyeség, ami bátran nyúl a múltba, de nem ragad bele, értően és szívvel folytatja azt.