Anyám, én nem ilyen lovat akartam – megnéztük az Oppenheimer című filmet
2023. július 20. 16:21
Christopher Nolan látomásában Oppenheimer a démonokkal küzd, s ahogy közeledik a megoldás felé, úgy hatalmasodik el rajta a lidércnyomás. S hogy rajtunk is elhatalmasodjon, arról – az elképesztő képi világ mellett – a zene is gondoskodik. A zene és a zörejek, amelyek végig ott lüktetnek a háttérben, de olykor az előtérben is.
2023. július 20. 16:21
13 p
25
3
47
Mentés
Készséggel elhiszem, hogy az IMAX-mozik a filmnézést egy egészen új színvonalra emelték, mégis az az érzésem, amikor belépek egy ilyen helyre, mintha a Fásy Mulató és egy űrállomás mutációjában járnék.
Nyilván nem nekem találták ki az efféle helyeket, de erről Christopher Nolan aztán végképp nem tehet, noha miatta fáradtam el a kollektív Mátrix IMAX nevű bugyrába. Nolan különös szerzet. Egyrészt kilóg Hollywood sokszor minősíthetetlenül bárgyú felhozatalából, másrészt viszont nyilván kénytelen a hollywoodi kottából is játszani, különben nem kapna az éppen aktuális hóbortjaira néhány száz millió dollárt alkalmanként. Ügyesen egyensúlyoz, és ezt az ügyességét legújabb, Oppenheimer című filmjében is látványosan kamatoztatja.
A látványosságot itt szó szerint kell érteni, mert ha valamiben, hát a látványban Nolan tényleg a világ előtt jár.
Ami persze nem kis mértékben állandó alkotótársát, a holland–svéd operatőrt, Hoyte van Hoytemát is dicséri. De Nolan korántsem csak a vizuális orgiák mestere. Nemcsak látni (és láttatni) képes magas fokon, de mesélni is tud, igaz, ez a mesélés olykor elég sűrűre és nehezen emészthetőre sikerül. Néha mintha nem tudná megállni, hogy ne zúdítson annyi információt a nézőre, hogy az egy idő után úgy érezze, egyszerre telt meg és ürült ki az agya. Így volt ez már ez már néhány korábbi filmjében is. A Csillagok között című sci-fibe ojtott dráma is tele volt nehezen emészthető tudományos utalásokkal, de a Tenet című disztópikus thriller jó néhány részletét sem voltam képes felfogni annak idején.
Az Oppenheimer ebből a szempontból nem állítja igazán komoly kihívás elé a nézőt, mert ugyan vannak benne az elméleti fizikáról vagy a kvantummechanikáról szóló eszmefuttatások, de ezek mennyisége – legalábbis számomra – nem lépte át az az elviselhetőség határát. Az alapsztorit nyilván mindenki ismeri. 1945. augusztus 6-án az amerikai hadsereg Enola Gay nevű bombázója ledobta Hirosimára az első atombombát, majd augusztus 9-én a Bockscar nevű bombázó Hirosimára hullajtotta a másodikat. Az eredmény: nagyjából kétszázezer halott. A két atombomba (név szerint a Little Boy és a Fat Man) véget vetett a második világháborúnak, viszont mindannyiunk örömére megnyitotta a hidegháborúnak nevezett, kevéssé vidám korszakot. Amely korszakban bizonyos értelemben ma is élünk.
Sőt, ma inkább élünk benne, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt.
Az atombomba kifejlesztése a háborús versenyfutás eredménye, s a fáma szerint a Harmadik Birodalom is egész szép részsikereket könyvelhetett el ezen a téren. Ha mondjuk a németeknek sikerült volna először összedobni egy atombombát, akkor...De nem is tudom, mi lett volna akkor. Ezen mindenki gondolkodjon el saját vérmérsékletének és konteóérzékenységének függvényében. Az atombombát az új-mexikói Los Alamosban dobta össze egy csapat Julius Robert Oppenheimer vezetésével.
Nolan filmjének főhőséről van szó tehát, aki enyhén szólva nem volt egy egyszerű ember. Míg el nem felejtem, Oppenheimert a kiváló ír színész, Cillian Murphy alakítja, aki minden jel szerint élete főszerepét kapta meg, mert visszafogottan fogalmazva is zseniálisan játszik. Oppenheimer, a zsenik jó részéhez hasonlóan, elég elviselhetetlen ember volt. Monomániásan csak egyvalami foglalkoztatta, s ennek az egyvalaminek rendelt alá mindent. Szó szerint mindent. A film számomra legérdekesebb rétege ennek a zsenialitásnak a felmutatása volt. Az, ahogy Nolan elképzeli, mi járhat egy ilyen excentrikus, már-már rögeszmés elméleti fizikus fejében. Többször látjuk is, mi jár ebben a különös fejben. Amit látunk, az leginkább olyan, mintha egy idegen galaxison száguldanánk át fénysebességgel. De ez az idegen galaxis valójában felfoghatatlanul kicsi, mert itt a csillag valójában az atommag, a a bolygók pedig a protonok és a neutronok. Nolan nem akar elszakadni a világűrtől, és helyesen látja, hogy a mikrovilág és a makrovilág mennyire hasonlít egymásra. Az ifjú Oppenheimer látomásokkal a fejében szalad egyik egyetemről a másikra, miközben hasonló kaliberű figurákkal diskurál. Felbukkan Weiner Heisenberg, Szilárd Leó (akit egyébként egy magyar színész, Haumann Máté alakít), Teller Ede, sőt, maga Einstein is, aki egy tóba dobál kavicsokat. Az Oppenheimer egyfelől tehát megmutat valamit a hétköznapi halandók számára megközelíthetetlen zsenik világából, másfelől viszont arra is fókuszál, hogy ezek a zsenik (közelebbről maga Oppenheimer) emberi minőségükben milyen gyarló figurák tudnak lenni. Morálisan Oppenheimer – hogy is mondjam – gyenge lábakon áll,
de mellette még naiv is, legalább annyira, mint egy másodéves bölcsészhallgató Pankotai Lili takarásában.
Nem kommunista, de majdnem, legalábbis szimpatizáns, amivel rendesen tönkre is teszi életének utolsó két évtizedét. Illetve tesznek róla, hogy ez a két évtizede rendesen tönkre legyen téve. Ha úgy alakul, a feleségével teljes egyetértésben inkább átviszi egy kollégájához a kisgyerekét, mert a sírása zavarja őket. Tényleg nehéz olykor elviselni a gyereksírást, ez kétségtelen, de ebből azért nem következik az, hogy inkább odaadom valakinek a gyereket, hogy ne halljam.
Sokszor tűnik úgy, mintha a film Oppenheimer tudatában játszódna. Erre az is ráerősít, hogy a közvetlen közelről mutatott arca visszatérő motívum. Ez az arc elég félelmetes. Szikár, érzelemmentes. Mint egy sorozatgyilkosé. Ami nem is áll olyan nagyon távol a karaktertől. A történet drámája is ebből következik. A tudós, aki egy csapat élén megalkotja az atombombát, de azzal nem feltétlenül ért egyet, hogy azt be is vessék. Az amerikai hadsereg viszont másként gondolja. Alig várják, hogy végre megszórhassák a japókat. Matt Damon alakítja –szintén kiválóan – Leslie Groves mérnök-tisztet, aki a hadsereg képviseletében vett részt a kísérletekben. Nolan látomásában Oppenheimer a démonokkal küzd, s ahogy közeledik a megoldás felé, úgy hatalmasodik el rajta a lidércnyomás. S hogy rajtunk is elhatalmasodjon, arról – az elképesztő képi világ mellett – a zene is gondoskodik. A zene és a zörejek, amelyek végig ott lüktetnek a háttérben, de olykor az előtérben is. A sajtóvetítésen a mellettem ülő kollegina végig befogott füllel nézte a filmet, mert nem tudhatta előre, mikor csap le rá egy váratlan zajcunami.
A lényeg, hogy Nolan kiválóan időzített. Ezzel a témával éppen most előállni elég jó ütemérzékre vall. Éppen most, amikor jó ideje naponta hallhatjuk a küszöbön álló nukleáris armageddonról szóló híreket.
Zaklatott, hihetetlenül sűrű képekben beszél el egy tragikus történetet, amely egyszerre személyes és univerzális tragédia.
S teszi mindezt olyan eszközökkel, amelyeket rajta kívül más nem képes ilyen összetetten és hatásosan működtetni. Az Oppenheimer olykor a horror irányába is kacsintgat, elvégre pokoljárást látunk, egy meghasonlott zseni elementáris erejű ütközését a valósággal, amire nem volt felkészülve. „Anyám, én nem ilyen lovat akartam” – ahogy az elhíresült dalból ismerjük, de ugyanezt gondolhatta volna Oppenheimer is, aki végső soron csak egy eszköz volt, az infernális Zeitgeist játékszere.
S hogy mivel is játszadoztak ezek a tudósok, és aztán a katonák, azt azóta alaposan megismerhettük. Nolan eposzi kelléktárat mozgató, túlzás nélkül letaglózó erejű filmjének záró képeiben pedig meg is mutatja nekünk a démon arcát. Miheztartás végett.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
November 5-én következik az Egyesült Államok történetének 60. elnökválasztása. A világpolitikát is nagyban meghatározó esemény természetesen a filmesek fantáziáját is beindította.
Hogy mitől volt zseni Oppie...nem nagyon tudom. Szilárd vette észre az atombomba megvalósításának lehetőségét, Otto Hahna és Lisa Meitner kisérletei nyomán, Fermivel együtt indították be az első atommáglyát, miközben Teller már a hidrogénbombán agyalt. Közvetítő volt (O), a brutális Groves "intellektuális" kiegészítője, amcsi zsidó, nem gyanús közép-keleteurópai...Pedig tudtak kommunista szimpátiáiról, csak gondolták jó lesz tökszorításnak ennél a gyenge jellemnél...