„És mit mond ön?
Elhiszem, hogy az igazságba vetett hitük vezérli őket, de ebben az esetben ez kevés, és nem mellékesen teljesen tévútra vitte őket a szentnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető buzgalom. Eleinte egyébként feltételeztem a jó szándékot, de presztízst csináltak abból, hogy ellehetetlenítsenek bennünket. Ahogy nézem, szerintük kizárólag csak olyformán lehet megszüntetni a cigányok hátrányos helyzetét, ahogy ők azt elképzelik. Minden más kiirtandó – pedig ez orbitális butaság. Ahogy Krisztushoz is ezer út vezet, úgy ezt sem lehet egysíkúan kezelni. (...)
Mutatkoznak már eredmények?
Mit nevezünk eredménynek? Például az annak számít, hogy az alapítvány rendkívül szerteágazó, olykor finoman szólva vitatható módszerei ellenére sem akarják a szülők tőlünk elvinni a gyermekeiket? Vagy az, hogy az idén is mindenki hozzánk akarta járatni a kicsiket, s nem a központba? (...)
Az előbb azt mondta, az alapítvány vitatható módszereket alkalmazott. Mik voltak ezek?
Rá akarták venni a szülőket, hogy írassák ki a gyerekeket a Sója Miklós-iskolából. Nekem úgy tűnt, illetve tűnik, hogy lényegében kétségbe vonják a kompetenciájukat, ki akarják venni a döntést az édesanyák és édesapák kezéből. Eddig hiába munkálkodtak, kudarcot vallottak. S ha már itt tartunk, újfent arra kérem őket, hogy hagyjanak bennünket békességgel tovább dolgozni a szegényekért, az elesettekért.”