Visszatérhet-e a nép a politikába?

Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása.

A címben mindjárt egy olyat kérdezek, amiről köteteket lehetne írni. Mert hát a kérdés mögött mintha ott húzódna egy burkolt állítás, hogy ugyanis a nép valamikor kikerült a politikából. Ez aztán húzza maga után a következőt: ha kikerült, mikor és miért került ki? Ezek pedig egy továbbit: mi is egyáltalán a nép, s miért érdekes számunkra (ilyen absztrakciós szinten) ez a kérdés?

Ez utóbbira („miért érdekes”?) rögvest adható egy válasz: azért érdekes, mert az elmúlt hetekben (tegyük most zárójelbe azt az egyébként nem könnyen megválaszolható kérdést, hogy miért pont most) az utca lett a politizálás fő terrénuma. Önmagában persze még ez sem indokolná, hogy a nép fogalmát elemzés tárgyává tegyük. Ami viszont perdöntően esik latba, az nem más, mint az utcai szónoklatok egy visszatérő (ebből következően tudatosan megkomponáltnak tűnő) motívuma, amely betűhíven így hangzik: „Orbán Viktor, itt a magyar nép beszél”.

Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, ilyen – nem tudok jobb szót – sallangmentes szlogent emberemlékezet óta nem hallottunk magyar utcai megmozduláson. Aminek nyilván meghatározható oka a nép szótól való félelem. A népre való bármiféle hivatkozás ugyanis nem volt éppen elegáns az elmúlt évtizedekben; aki mégis megtette, az pillanatok alatt kiérdemelte, hogy populistának tekintsék. Az senkit nem érdekelt, hogy kicsit alaposabban is megvizsgálja résziont magát a populizmus fogalmát, részint pedig alkotóelemét, a nép fogalmát. A népről hamar „kiderült”, hogy valami gyanús, rossz és csúf dolog, s magára adó politikusnak kerülnie kell. Erre jön egy új mozgalom, amely viszont a „magyar nép nevében” kíván fellépni. Nem érdekes?

Most akkor vagy az új utcai mozgalmak is populisták (s akkor őket is verni fogja az elit kritikája); vagy a populizmusról kell elkezdenünk a korábbiaktól eltérő módon, mondhatni: differenciáltabban gondolkodnunk.

*

Nem most mondom, hanem már sok korábbi írásomban is: azzal, hogy valamit populistának minősítünk, jószerivel nem mondtunk róla semmit. Ezért is örültem, amikor pár éve David Reybrouck, holland író könyvet írt A populizmus védelmében címmel. Ami Magyarországon elijesztő hatást kelt, Hollandiában, a liberális tolerancia hazájában rangos díjat hozott a szerzőnek. És nem véletlenül. Aki olvasta a könyvet, annak feltűnik a szerző összefüggésekre és magyarázatokra koncentráló, az itthoni stigmatizálástól merőben elütő stílusa.  Én az ilyesmit hívnám tárgyilagosságnak, de hát minél inkább növekszik a düh a Fidesz-kormánnyal szemben, annál kisebb az esély itthon a tárgyilagos elemzésre. Pedig nem lenne haszontalan, ha mi is alkalmaznánk  Reybrouck két egyszerű kategóriáját: jó és rossz populizmus. Hogy ez nem játék a szavakkal, hadd toldjam meg egy másik példával, úgyszintén egy liberális szerzőtől, a világhírű politológustól, Giovanni Sartoritól. Ő be3szél Demokrácia könyvében arról, hogy a liberálisoknak tudniuk kell különbséget tenni jó és rossz tekintély között. Ehelyett mit látunk? Populizumus csak „egy” van, és az rossz. Mint ahogy a tekintély is csak tekintélyelvű lehet.

Az elmúlt hónap utcai megmozdulásai mintha egyértelmű igennel felelnének arra a kérdésre, lehetséges-e „jó” populizmus. Ha több szónok magát a nép képviselőjének tekinti, akkor neki csakis jó vélemény e lehet a népről. Máskülönben nem mondaná, sőt: üvöltené! De az is érdekes, hogy a „hivatalos” ellenzék részéről ezt az új szlogent nem érte volna érdemi kritika. Sok kritika érte a professzionalizmus hiányát, meg azt, hogy a mozgalom egy hónap alatt (!) nem akar pártosodni, de mintha – 25 után – egy hónap elég lett volna arra, hogy a (főképpen ellenzéki) közönség átértékelje a populizmusról alkotott véleményét. Mintha az elmúlt hónap demonstrációi máris elnyernék helyüket a jó, a kívánatos populizmus épülőben lévő panteonjában.

A magyar közvéleménynek talán fel se tűnik, holott itt kardinális szemléleti változás körvonalazódik: a reprezentatív demokrácia eddig hozsannázott értékei helyett pár hét alatt polgárjogot nyertek a nem intézményes, nem reprezentatív megnyilvánulási formák. Vannak persze idők, amikor valami, ami addig működött, pillanatok alatt erodálódik, de azért az, ami lezajlóban van, mégis világcsúcs: három megnyert/elvesztett választás után „másnap” beüt a krach, és minden a feje tetejére áll.

Nem lenne jó, ha az egész folyamat reflektálatlan maradna.

*

Elvégre mégis csak egy hatalmas tabu látszik itt megtörni, s ez a nép politikai szerepvállalása. Eddig úgy tudtuk/tanultuk, hogy liberális demokráciában legalábbis korlátozott a nép szerepe, s a liberális demokráciát jobbára elitek csinálják. Erre egy hónapja egymásnak adják a kilincset az olyan tüntetések, amelyeknek szervezői nem kérnek az elitekből (s nem csak a Fidesz-elitből), mi több, dacosan, „tüntetően” magukat népnek kiáltják ki. Ez még akkor is roppant érdekes, ha persze ők „nem úgy” nép, ahogyan a népről valamikor gondolkodtunk. A nép – kisiskolás tankönyveinkben, de talán nem csak azokban – az elnyomottakat, az alul levőket jelentette. A nép az volt, amely fellázadt urai ellen. Az októberi-novemberi „nép-megmozdulásnak” is van persze lázadás-motívuma, de a lázadók mégsem a legalacsonyabb rétegekből kerülnek ki.

De nézzük ezt az egész magyar átmenet kontextusában. Ha így teszünk, rögtön látjuk, hogy a rendszerváltás utáni magyar politika története az el-néptelenedés története. Méghozzá azért, mert szerte Kelet-Közép-Európában az átmeneteket egymással valamilyen szinten megegyezni képes elitek csinálták. Az úgynevezett nép (megint csak, mi is az) nem kis része úgy érzi az óta is, az ő rovására. A kelet-közép-európai átmeneteket kiválóan bemutató Ronald Inglehart és Christian Welzel egy 2008-as tanulmányában ad nekünk egy remek sorvezetőt, amikor a „mindennapi emberek” szerepét elemzik az átmenetekben. Arra jutnak, hogy a mindennapi emberek nem feltétlen a nagy tömegeseményekben való részvételükkel játszanak szerepet az átmenetekben. Hanem az aspirációikkal, a szabadságra irányuló vágyaikkal. Az a hit élteti őket, hogy szabadabbak lesznek, mint korábban.

Mindez pofonegyszerűnek látszik, holott dehogyis az. A szabadság meglétére jóval kevésbé koncentráltunk eddig a kívánatosnál. Hangsúlyozottan itt nem a politikai elit, hanem a mindennapi emberek visszaigazolódó szabadságigényeiről beszélünk, arról, ami eldönti, hogy egy adott berendezkedést támogatni fognak-e vagy sem. Nagyon úgy tűnik, hogy ezen szabadságigények kezdettől nem igazolódnak vissza, mostanság pedig kifejezetten nem. Persze a mai tüntetők mit sem tudnak azoknak a szabadságigényéről, akik az átmenetek főszereplői voltak, s meg is fordíthatjuk: a rendszerváltás korszakában felnövő nemzedékek túlságosan belesüppedtek a mindennapi intézményes csatákba, s elsikkadt az a fő gondolat, hogy a mindennapi élet szabadságát kell növelni.

Magyarországon éppen ez a szabadság nem változott érdemileg. Illetve nem lett jobb.

*

De a legkevésbé sem szeretnék vádbeszédet tartani az elmúlt 25 év elmulasztott lehetőségei, egyes kormányok súlyosabb vagy kevésbé súlyos mulasztásai mellett. Sőt. Azt gondolom, helyzetünk megértéséhez ma már messze nem elég, ha pusztán magunkat vizsgáljuk. Túl sok volt már eddig is az „önvizsgálat” és túl kevés az összehasonlítás. Ahhoz tehát, hogy megértsük például a mostani utcai mozgalmakat, s azokon belül a „nép” sajátságos újra-megjelenését, először is egy szemléleti fordulatra van/volna szükségünk. Érdemes a magyar jelenségeket globálisabb szempontból, nemzetközi folyamatokba ágyazottan vizsgálni. Mert meglehet, sokak számára az egész kérdés csak az orbáni „diktatúrára” adott felelet, de mi van, ha mégsem.

Mi van, ha a problémák távolról sem egyediek, s a miénkhez hasonló gondokkal küzdenek a nálunk sokkalta fejlettebb liberális demokráciák is. Nem véletlen például, hogy a „társadalom-hiány” leküzdésére néhány éve Európában külön mozgalom is jött létre European Citizen’ Initiative néven, amelynek célja a nyugat-európai demokrácia társadalmi oldalról történő megerősítése. Ez azt mutatja, az ottani liberális demokráciák is küzdenek a „nép-telenség” problémájával, s az ottani eliteknek is van/lesz mit újratanulniuk az elit-társadalom dimenzióban.

Ettől függetlenül az olvasó persze berzenkedhet, és azt mondhatja: de hát a nyugatiak nem ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint mi, itthon. S ebben részben (de csak részben) igaza is van. Mert természetesen Nyugat-Európában a demokrácia sokkal régebbi és sokkal stabilabb. Ha ott repedések is mutatkoznak, azok nem veszélyeztetik mindjárt az egész rendszert. Nem úgy, mint Magyarországon!

Ám ha valaki elolvassa Ivan Krasztev remek tanulmányát (Journal of Democracy, 2014. október), akkor rögvest módosít ezen a véleményén. A szerző ugyanis mind a demokráciákban, mind a nem-demokráciákban problematikusnak látja például a hagyományos politikai intézmények és az új nemzedékek viszonyát. A dolgozatból kiderül, Nyugat-Európa is alapvető kihívásokkal küzd, többek között az utcai demonstrációkat illetően. A szerző ráadásul nagyon érzékletesen, a szex és a szerelem kontextusában világítja meg mondanivalóját. Megközelítésében eddig a demokráciák úgy működtek, mint a szerelem nélküli szex, szexen a szinte kizárólag a választásokra épülő demokráciát értve. Holott mindenki számára világos, a szerelem több mint a szex, az elemzők és a közvélemény mégsem úgy tekint a demokráciára, mint (a választásoknál többet jelentő) szerelemre. Az utcai megmozdulások tehát nem is kis lépést jelentenek a demokrácia „szex-centrikus” megközelítése felől a „szerelem-centrikus” megközelítés felé. Arról persze Krasztev nem beszél, hogy nem csak a szex, de a szerelem is lehet rossz, s mindkettő egyformán okozhat csalódást. A lényeg, hogy valami új készül, s nem csak Magyarországon (a tanulmány nem említi hazánkat), hanem a világon szinte mindenütt (az elmúlt 5 évben 70 országban voltak nagyobb utcai tiltakozások).

Ami a lényeg: a magyar mozgalom persze hazai problémákra reagál, de összességében mégis egy nemzetközi trendbe illeszkedik. Ez a trend akár az eddigi „intézményes” megközelítés kritikájának is tekinthető és új szerepet szán az állampolgároknak. A legmelbevágóbb kihívás azonban a demokrácia ismérveivel kapcsolatos. Azokat az ismérveket, amelyeken keresztül eddig értékeltük egy demokrácia teljesítményét, nagyjából a 60-as évektől dolgozták ki. Ezen ismérvek között a különféle „szabadságok” (választások, sajtó-, szólás-, vallás- stb.) középponti szerepet foglaltak el. A mai tiltakozóknak ezek nem ugyanazt mondják, mint elődeiknek. A mai tiltakozók nem intézmények és procedúrák szabadságában gondolkodnak, hanem rehabilitálják a mindennapi ember már említett szabadságigényét. Ilyen értelemben pedig kritikusak mindennel szemben, ami ezt gátolja.

Hogy mindezzel a „nép” tér-e vissza a politikába (mint ahogy magukról mondják), vagy valami másról van szó, az egyelőre eldönthetetlen. A hatás viszont – legalábbis Magyarországon – egy hónap alatt összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a „hivatalos” ellenzék ezerféle összefogása.