Magyarország romlásáról − Velünk élő rendszerváltás VIII.

Szerencs cukorgyárának hűlt helye

1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt, most 25 éve. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Erről kérdeztünk magyar véleményformálókat, publicistákat Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban.

*

Magyarország romlásáról

Farkas Attila Márton kulturális antropológus írása.

„De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van. (…) Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövő havi fizetését is biztosítják. (…) Ami Magyarországon történik, annak semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a húszas években semmi köze sem volt a keresztény nemzetiességhez, később a fasizmushoz. (…) Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösekre hárítani. A lealjasodásnak minden kedvezett és semmi egyéb nem volt, mint lealjasodás.” (Hamvas Béla: Interview)

1989-re már agonizált a Szovjetunió. A nagyhatalmak megegyeztek, a korábbi hódító kivonult, a hidegháború győztesei elfoglalták a térséget, s ennek részeként Magyarország, ami természetesen mint mindig, most is a vesztesek oldalán volt, nyugati befolyási övezetbe került. Ezt nevezzük rendszerváltásnak, és erre barkácsoltak össze mindenféle ideológiákat és politikai kultuszokat.

A magyar nép jó részének semmi köze nem volt az egészhez. Nem érdekelte az antikommunizmus, hiszen aki tehette, belépett a pártba vagy a KISZ-be, persze nem elvből, a többség még csak nem is karrierizmusból, hanem mert ez volt a kívánalom, a norma, mint régebben a templomba járás. Nem érdekelte az ősmagyarság, a Szent Korona, nem érdekelte Trianon és az elszakított nemzettestrészek sem, az erdélyi magyarokat lerománozta, és inkább attól tartott, ha a románokkal rosszba’ leszünk, nem lesz alkatrész a Dácsiához. Nem érdekelte a szabadság, főleg más népeké nem. „A lengyelek menjenek el inkább dógozni, ahelyett hogy sztrájkolnának” – ez volt az általános vélemény a Gdanskból kiindult eseményekre a nyolcvanas évek elején. '56 pláne nem érdekelte, mert azt már elfelejtette, illetve azt tanulta, hogy ellenforradalmi lázadás volt (még a rendszerváltás idején is egy felmérésben a megkérdezettek 50 százaléka így nyilatkozott). Az idősebbek egyébként is hatalmas tömegben üdvözölték '57 május elsején Kádárt, akit a magyar társadalom túlnyomó része a hatvanas évektől a nép jóságos uralkodójaként ismert el.

„Addig jó nekünk, amíg Kádár él” – ez a gyakorta hallott mondás határozta meg évtizedekig a „kisember” gondolkodását. Ami egyrészt érthető, hiszen a kádári érában már nem söpörték le a padlást, nem volt tömeges kivégzés, kényszermunka és csengőfrász, nem volt háború és polgárháború sem. És ha nagyon őszinték akarunk lenni: végső soron igazuk lett.

Addig volt jó nekik, amíg Kádár élt.

*

A Kádár-rendszerrel a nagy többség elégedett volt. Emlékszem, apámon meg még egy-két hozzátartozómon kívül nem sok nagy magyart láttam akkoriban, nyugatos, kapitalizmus-párti liberálist meg pláne nem, főleg vidéken. A keresztény úri középosztály maradékának nagy része is az „addig jó, amíg Kádár él” életérzését osztotta. Persze maguk közt jókat proliztak, olykor zsidóztak is, csak a rendszerváltás után lett nagy a szájuk.

Az elégedetlenek kicsiny tábora két csoportra volt osztható: a nagyobb számú morgolódókra és a kisszámú hőzöngőkre. Az előbbiek zömét azok az öregebbek tették ki, akik valami módon megsínylették az államszocializmus keményebb éveit, és ezt még a kádári békeidőben sem tudták feledni. A hőzöngők egyrészről a punkok, rockerek, underground művészek és hasonlók; másrészről az államszocialista elit csemetéi voltak. Utóbbiak elvileg „szüleik ellen lázadtak”, bár ennek a lázadásnak mentális alapját vélhetőleg az képezte, hogy a kádári Magyarországban a zsidózó bugris-dzsentri országát látták, ráadásul némelyikük szüleit rákosistaként tették félre a kétfrontos harc jegyében Kádárék. Innen sarjadt az a liberális értelmiség, amely a rendszerváltást követő évtized politikai divatdiktatúrájának közéleti illemtanárait adta. De a lényeg: a nyolcvanas évek derekáig még az „ellenzék” nagy része is a szocializmuson belül képzelt bármiféle változást.

A későszocialista technokrácia − hála előjogainak, s ezáltal felhalmozott kulturális és kapcsolati tőkéjének − már idejében felkészült a váltásra. A szocialista vállalatvezetőkből és hasonlókból verbuválódott menedzserek az 1988-ban hozott, gazdasági társaságokról szóló törvény, majd az 1989 évi XIII. ún. „átalakulási törvény” nyomán különféle gazdasági társaságokat alapítottak, amik aztán a részvényeket és üzletrészeket eladták egymásnak, vagy annak, aki megkente őket. A privatizáció ideológiája az „elavult technológia” és a „veszteségesség” volt, bár talán mondanom sem kell, hogy a valóban veszteséges cégek mellett − inkább és előszeretettel − a jobb gyárakat és nyereségesebb tevékenységeket is privatizálták, és a szajrét áron alul értékesítették.

És kinyílt a szabadság, bejöttek a tévés gyógyítók, az ufók és minden gagyi, a Playboy akkori címlaphölgye pedig azt nyilatkozta, hogy szeretne súlytalanságban szeretkezni, miközben megjelentek az első aluljáróban alvók. „Ez a tabu úgy omlott le, mint a berlini fal” – mondta talán Kovi vagy valamely pornókirály a szexpiac megnyílásáról a tévében, míg mi kokárdákkal és koronás címeres jelvényekkel vonultunk az utcára a magyarságért meg a szabadságért.

Hasonlóan undorító volt a téesz-földek magánbirtokokká alakítása, minek eredményeként létrejött az új rendszer tartópillére, az extéeszelnökökből parvenü újbirtokosokká avanzsálódott „gazdálkodói” (sőt „üzletemberi”) réteg. A kádárista neojobbágyot közben úgy űzték el a gyárakból és a bányákból, mint Angliában a bérlőket a földjeikről a bekerítések idején. Az pedig, örökölvén ősei tanult tehetetlenségét, nem lázadt fel, hanem passzívan tűrte, ami történik vele; hiszen ahogy őseit, őt is szolgaságra, konformizmusra, beletörődésre és sunyításra nevelték. Persze megszavazta az MDF-et, de csak azért, mert ez volt a „nyugodt erő”, ez tűnt a kádári béke reménybeli folytatásának.

Hogy aztán pont ennek az ellenkezőjével találja magát szemben. Antallék alatt számol le először a magyar társadalom nagy része az ún. „szabad világba” vetett illúzióival. A munkanélküliség rohamos növekedett, a rablóprivatizáció folytatódott, általánossá vált a deklasszálódás, a kárpótlás közönséges panama volt, aztán megjelentek az olyan ügyek, mint az olajszőkítés és az első maffiagyilkosságok. És mindez egy háború előtti szagot árasztó csökött társaság regnálása alatt, akik mintha a múzeum lomtárából bújtak volna elő. (Bár én különféle bölcsész munkahelyeken egy halom ilyennel találkoztam.) Ami a fiatalok számára nevetséges, az idősebbek számára, akik még emlékeztek a cselédsorsra, idegesítő és visszataszító volt. Felüti fejét a kádári nosztalgia, minek következtében az államszocializmus összeomlása után alig négy évvel hatalomra kerül az utódpárt. Horn Gyula nem véletlenül változik át ekkoriban a korábbi européer diplomataszerű politikusból paprikás krumplit kedvelő Kádár-imitátorrá.

A késő-szocialista technokrácia, illetve a vele egy bandába tartozó „reformszocialista” pártelit és értelmiségi-szakértői holdudvara az égvilágon nem hitt semmiben, csak abban, hogy át kellene menteni, amit lehet – pénzt és hatalmat. És kénytelen volt a korábban utált liberális értelmiség eszére és véleményére hagyatkozni, mert neki magának nem volt se világnézete, se értékrendje, se véleménye. Az SZDSZ mégis csak a kisebbik rossz, mint a bármikor fasiszta irányba elmozduló jobboldal – gondolhatták –, meg aztán, most hogy Nyugat lettünk, őket is ismerik ott, ahogyan bennünket is, akik utazhattunk, tárgyalhattunk és hozhattuk haza a családnak azokat a cuccokat, amit az átlag proli csak filmekből és katalógusokból ismert. Így a liberálisok lettek a kor ideológusai, a „mérvadó” gondolkodók és véleményformálók.

Ami a sajtó- illetve a szólásszabadságot illeti, volt két tűrhető évünk, nagyjából '88 végétől '90 elejéig, amikor bárki megírhatta a véleményét, mert azt legalább a Magyar Nemzet leközölte, ha máshogy nem, levél formájában. Mert sajtószabadság a liberális érában éppúgy nem volt, ahogyan az államszocializmus időszakában se, és utána se. Pár színvonaltalan (és részben tiszavirág életű) jobboldali és kommunista lapon és folyóiraton kívül nem volt ellenzéki orgánum. Helyette a csapból is folyt a kioktatás arról, hogy miért természetes a kelet-európai újkapitalizmus a maga összes gusztustalanságával, legyen az ordító nyomor és munkanélküliség, vagy épp a maffiafilmekből ismert gengsztervilág. A szegénykérdést romakérdéssé szűkítették, s ezzel éppúgy etnicizálták, mint a fasiszták, csak fordított előjellel. A hajléktalankérdést esztétizálták, mint a másság egyik megnyilvánulását. Bevezették a politikai korrektséget, a „nem állunk veled szóba” divatját.

Kivel nem álltak szóba? Senkivel.

*

Aki bírálta a neoliberális kamut, az szélsőséges volt, lett légyen az illető bármi, a környezetvédőtől vagy a halványrózsaszín szocdemtől a mérsékelt konzervatívig. És ugyanabban a fölényes, kioktató stílusban, mint ahogyan közvetlenül előtte, amikor még arról folyt a szó tévében és rádióban és újságban minden szakértői és értelmiségi beszélgetés, hogy a szocializmus az egyetlen járható út, és aki nem így véli, az ellenség vagy dilettáns.

Pimasz belvárosi sznobok okították a jónépet mindenre: mi a helyes művészet, mi a helyes szóhasználat, mi a helyes gondolkodás és értékrend, „ha mi Európához akarunk tartozni”, „ha civilizáltak akarunk lenni”. Ha cigányt mondasz roma helyett, rasszista vagy, ha pedig a vidéki nem cigány lakosság napi félelmeiről mukkansz meg, egyenesen fasiszta, sőt náci. Ha a hagyományos családmodellt véded, nőellenes vagy és homofób, ha felemlíted a bezárt és elkótyavetyélt gyárakat és a munkanélküliséget, kádárista. Szalonképtelen és szélsőséges volt mindenki, még az a liberális is, aki nem úgy volt liberális, mint ők.

A politikai korrektség, bár a helyi kultúra miatt nem tudta olyan groteszk módon kitombolni magát, mint Nyugaton, de ettől még ugyanolyan agypestis volt. Tabusított mindent, amit lehetett, aminek következtében − bár legyünk igazságosak, nem ez az egyetlen oka − most nálunk a legnagyobb a szélsőjobb Európában, ráadásul egy háború előtti, atavisztikus hagyományokon alapuló szélsőjobb. És mindehhez jött az öngyarmatosító szövegelés, ami ezt az egészet még elviselhetetlenebbé tette: minden jó és követendő, ami Nyugaton van, főleg Amerikában, akiktől „van még mit tanulnunk” piacgazdaságból, demokráciából − ahogy minden jó és követendő volt, ami korábban a szovjeteknél volt, akiktől szintén volt még mit tanulnunk: kollektivizmust, szocializmust. Csak a magyar ezt sose érti, mert „elmaradott”.

Ahogyan a technokrata elit megmaradt világnézet és értékrend nélküli, elvtelen kádáristának, úgy a liberális értelmiség mentálisan ugyanolyan bolsevik maradt, mint amilyen tényleges bolsevikok voltak egyes tagjainak a felmenői. Ugyanaz az aufklérista türelmetlenséggel és erőszakossággal elegy arrogáns elitizmus. Csak a régi bolsevikokkal szemben ezek a mentális bolsevikok még képmutatók is voltak. Mert miközben mást sem hallottunk tőlük, mint piac, verseny, kapitalizmus, meg felnőtt, önálló, civil, autonóm gondolkodás, ők azért megtartották a maguk kis privát szocializmusát. Azok, akik magukat a szabadpiac és a minimális állam híveiként a jóléti államra (értsd: a népre) nézve hátrányos döntéseket mindig „megalapozott”, „felelős”, döntéseknek nevezték, és minden népjóléti intézkedést „elhibázottnak”, „károsnak”, „felelőtlennek”, és bármiféle szociális gondolatot „demagógiának” és „populizmusnak” tartottak, nem nagyon jártak elöl jó példával. Ők maguk egyáltalán nem váltak le az „állami csöcsről”, nem szabadultak meg a „paternalista”, „osztogató” államtól, hanem vígan kihasználva minden protekciót, megpályázták azt az állami pénzecskét konferenciáikra, tanulmányútjaikra, folyóirataikra, könyveikre, osztogatták egymásnak azt a pénzecskét kiállításaikra és filmjeikre – noha ezek a termékek mindennek voltak mondhatók, csak piacképesnek nem. És megszerezték vagy fenntartották egymásnak az állásokat is természetesen. A liberális értelmiség zöme (tisztelet a kivételnek) pontosan ugyanolyan uram-bátyám társaság volt, ugyanolyan mutyizós-bratyizós brancs, mint a jobboldal, csak még hazudtak is a versenyről és az öngondoskodásról.

És volt egy igazi hungarikuma is a liberális országlásnak: Talán egész Európában egyedül nálunk keverték össze a zsidó nacionalizmust a liberalizmussal – szinte igazolva a hazai szélsőjobb baromságait. A hazai „baloldali” lapokból ugyanis – szemben a nyugati baloldali sajtóval – inkább az izraeli jobboldal és az amerikai neokonok világképe rajzolódott ki, mintsem az ottani baloldalé. Ezért lehetett iszlámozni meg arabozni a legliberálisabb sajtóorgánumokban is, miközben a politikai korrektség minden más hasonló megnyilvánulást letiltott. Ezzel párhuzamosan a nyolcvanas évek fasiszta arabverői pedig fokozatosan a palesztinok, Irán, sőt az iszlám nagy barátaivá lettek.

*

Csak az internettel jelent meg valamiféle valódi (gyakorlati) szólásszabadság. Lett is egy halom szélsőjobboldali oldal. A Fidesz első választási győzelme után pedig gründolt magának egy masszívabb jobboldali sajtót. Ekkortól beszélhetünk igazán két oldalról, mert korábban, a liberális divatdiktatúra idején, a két oldal egyike – a jobboldal – közröhej és műfelháborodás tárgya volt csupán, és mint ilyen, jelentéktelen és erőtlen volt.

Ekkor tombolt legjobban a hideg polgárháború, amit sokan eufemisztikusan „kétosztatú politizálásnak” neveztek el. A kétosztatúság nem két alternatíva versenye, hanem a „kisebbik rosszra” hivatkozás szavazatszerzés céljából. Lehet, hogy az én politikai pártom korrupt és dilettáns, de a másik maga a Gonosz, ezért mi vagyunk a kisebbik rossz, nem tehetsz mást, minthogy ránk szavazol, különben a Gonoszra szavazol, és az ország pusztulását csak nem akarhatod. Ha nem ránk szavazol, vagy akár nem szavazol senkire, azzal rájuk szavazol, ezért csak ránk szavazhatsz.

Ezt a mocskos logikát szolgálták a szimbolikus politizálás csatái is. A történelmi sebek időről-időre zajló szisztematikus feltépései, a holokauszt és/vagy Trianon traumára való állandó hivatkozás. A cél, hogy a „jobb” és „bal” oldal közti zsigeri ellenérzések az elviselhetetlenségig fokozódjanak, hogy még a legkiábrándultabbak is bekerüljenek a polgárháborús diskurzusba és elmenjenek szavazni. Hogy a politika ne a gazdaság és a társadalom helyzetéről, ne a kormányzás mérlegéről és ne az ország sorsáról szóljon, hanem a huszadik század kollektív traumáinak újraátéléséről, miáltal mindenki, még az is, akinek a töke teli volt már a mesterségesen gerjesztett kuruc-labanc háborúval, odaálljon az egyik oldalra, vagy legalább adja oda a szavazatát. És mindig megvan az a tűréshatár, amit ha átlépünk, nincs többé független értelmiség, rendszerkritika, gazdasági és politikai alternatívák, csak a történelmi sérelmek: Erdély, Trianon, magyarság, árpádsávos zászló, Recsk, Auschwitz, 56, nácik, zsidóság, cigányok, libsik, komcsik. Mindenki beáll a csatasorba, neveltetése függvényében vagy az egyik, vagy a másik oldalra, hogy leszámoljon a nagyobbik rosszal, és erősítse a kisebbik rosszat, azaz magát a szisztémát.

*

A jobboldal 2010-es totális győzelmével létrejött egy kádári mentális-kulturális alapokon nyugvó neohorthysta rezsim, és újra egy oldal lett, főleg, hogy rátenyereltek a sajtó nagy részére. Itt már nincs korrupció. Korruptak a szockók voltak (bár azok nagyon, és nem csak anyagi értelemben). Itt vagyonok kisajátítása és nagyszabású, felülről vezérelt újraelosztása folyik. Itt már nincs törvénytelenség, mert amik annak számítottak korábban és amiket a politikusok elsumákolni igyekeztek, mára már jogszabályok formájában törvényerőre emelték. És aki ezt szóvá teszi, az kommunista, legyen bármi, konzervatívtól a liberálison át a zöldig (ahogy mindenki náci a polkorrekt liberális számára, ami nem ő). Aki a jobboldal ellenlábasa, az a nemzet és az ország ellensége, mert a nemzet és az ország a jobboldal. Ahogyan az állampárt ellenlábasa a nép ellensége volt a szocializmus keményebb éveiben, hiszen a nép, az maga a párt, mi más is lenne.

A félperifériás rablókapitalizmusból átkerültünk egy félfeudális rendszerbe. Megint van végre nemzeti nagybirtok, van cseléd, zsellér és jobbágy, igazi úr és igazi szolga. Végre nem az idegen multik, a „háttérhatalom” cégei zsákmányolják ki a prolit, hanem Csák Máté, Borsa Kopasz, Kán László, Aba Amadé mai örökösei. Van cenzúra, főleg belül, ami egyre aggasztóbb, van általános munkahelyi félsz. Van rend is: a dohányzást betiltották, s nemsokára jöhet akár a pia államosítása is. A keresztényi szeretet nevében betiltották az ételosztást a belvárosban, sőt, egyes városokban és kerületekben a hajléktalanok még a kukából se ehetnek, és bárki, aki hőzöng, az nyugati imperialista ügynök, de minimum romkocsmás drogos buzi. És kitántorgott Londonba meg máshová több százezer emberünk.

A NER újratermelte mindazokat a figurákat, akikre jól emlékszem gyerek-, kamasz-, és ifjúkoromból: a párt és az ideológia mögé bújó karrierista talpnyalót, a véleményét mindig az aktuális irány szerint változtató hivatalos megmondóembert, az arrogáns kiskosztümös tanácsi nőt és lárvaarcú személyzetist, a besúgót és feljelentőt, a felülről különféle posztokba rakott állampárti ejtőernyőst, az erkölcscsősz rendpárti savazós nyugdíjast és a többit. És velük jött a munkahelyi felvételiken a diszkrét érdeklődés a politikai hovatartozásról; a primkó focikultusz, mint a népnevelés és nemzetjobbítás fő eszköze; a vonalas tankönyvek; az ideológiai okokból támogatott művészet (értsd: politikai giccs), és a másfajta kifejezések tűrése-tiltása; a dzsentri allűrök a hatalomba jutott bunkó parvenü részéről; az úri muri fácánvadászattal és részeg randalírozással; aszfaltút közpénzből a pártállami polgármester házához. Czinege vezérezredes csak a nyaralóját építtette kiskatonákkal, stadiont nem építtetett a háza mellé, ez már inkább balkáni és keleti basák tempója, nem a régi kádári pártelité. A szélsőjobbnak köszönhetően pedig újra divatba jött a „cigánybűnözés” kifejezés, amit még a Szabó László-féle Kékfényből ismertem. Ha a Kossuth Rádió Déli Krónikáját hallgatom, immár a hetvenes években érzem magam, mivel a nyolcvanas években ennél már szabadabb és színvonalasabb volt a híradás. Ha a kormánysajtón múlna, nagyjából annyit tudhatnánk meg a világról, hogy mit nyilatkozott ki reggel Orbán Viktor, vagy hogy melyik keresztény-nemzeti felsőbb elvtárs látogatott el valamelyik téeszbe megtekinteni az új keltetőgépet, illetve milyen volt a termés a megyékben és hol avatnak emlékművet.

*

Azon viszont mindig elcsodálkozom, hogy mennyire töretlen a magyar nép „erényeire” való hivatkozás akkor, amikor épp kifosztják és elnyomják őt, s hogy a nép mennyire vevő erre. A magyar ember nem szervezkedik, nem sztrájkol, nem áll ki a jogaiért, nem bojkottálja az extra profit érdekében gyárakat bezáró cég termékeit, nem megy az utcára a közpénzek elherdálása miatt, nem követeli az arányos közteherviselést, nem pereli munkaadóját vagy a hivatalt, ha az jogait vagy érdekeit sérti, nem védi vizeit, földjeit, levegőjét − a nép ilyenkor nem elnyomott vagy kellő öntudat híján levő, hanem épp ellenkezőleg: „bölcs”, „józanul gondolkodó”, „belátó” lenne? A magyar ember „reálisan látja a dolgokat”, azért tűr mindent, mert „tisztában van vele, mi az ország/nemzet érdeke”? A húszas években, a titkos választójog megvonásának magyarázataként mondták, hogy a magyar ember azért szavaz nyíltan, mert egyenes jellemétől idegen a titkolózás.

Ilyenekkel traktálta a jónépet a késő-kádári technokrata szakértő, a liberális közgazdász és közíró, most meg a NER ideológusa. Orbán Viktor is megmondta: szabadságszerető nép vagyunk. Valóban. Mint a szocialista békeharc idején az imperialisták ellen – pontosan úgy. Bár tavaly volt még benne annyi őszinteség, hogy kimondta: mi magyarok, félázsiai népség vagyunk, akik akkor tudnak összefogni, ha erő van. Vagyis, akiknek nem való a demokrácia. Hát tényleg nem.

És még az orosz érdekszférába is visszatérni látszunk. Ennyit tudott összehozni a magyar politikai elit 25 év alatt.