1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt, most 25 éve. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Erről kérdeztünk magyar véleményformálókat, publicistákat Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban.
*
Lecsúsztunk-e, s ha igen, miért?
Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása.
Daron Acemoglu és James A. Robinson Miért buknak el nemzetek? című méltán híres könyvében van egy nagyon megfontolandó (ha tetszik: módszertani) megállapítás. Így szól: „A legtöbb közgazdász és politikai döntéshozó arra koncentrál, hogy „hogyan lehet jól csinálni”, pedig valójában arra lenne szükség, hogy megértsük, a szegény országok miért „csinálják rosszul”.
Miért is jutott mindez eszembe, amikor a Mandiner tiszteletreméltó felkérésére a magyar rendszerváltás utáni 25 év fejlődéstörténetéről írok? Talán azért, mert mi viszont az utóbbi időben túlságosan is arra koncentrálunk, hogy megtaláljuk az okát, hol fuseráltuk megint el. Egyre szélesebb (főként ellenzéki) körökben újra virul a „valahol utat vesztettünk” vagy a „zsákutcás magyar fejlődés” elmélete és világmagyarázata.
Ám számomra annál a kérdésnél, hogy miért csúzunk megint le, sokkalta érdekesebb annak a kérdésnek a feltétele, hogy egyáltalán: miért „emelkedtünk” fel? Valóságos felemelkedés, tényleges változás történt itt, avagy az egész pozitív olvasatnak inkább valamiféle káprázat-jellege van?
Nem kétséges: ahhoz képest, ami az első évtizedben történt, a második évtized vége felé minden súlyos visszaesésnek tűnik. Nem sorolom fel a visszaesés tüneteit, köztük is mindenekelőtt azt, ami miatt a legtöbb kritika, sőt vád éri a regnáló kormányt: a jogállam kikezdését. Ezt (mint sok mást) tünetnek tekintem: a rendszerváltás idején volt egy elképzelésünk s ahhoz képest most nagyon nem ott vagyunk.
De mi volt ez az elképzelés?
*
Nos, az átmenet idején magának az átmenetnek volt egy tágabb európai és annak részeként egy kompakt hazai elmélete. Ez valahogy úgy szólt, hogy a diktatúra után a demokrácia Európának ezen a felén minden további nélkül megteremthető. Nem térek ki most arra (habár bőven megérne egy misét), hogy ez az elmélet egy olyan másik (nem kevésbé kompakt) korábbi elmélet helyébe lépett az 1980-as évekre. Ez a korábbi elmélet még egyáltalán nem hitt univerzális megoldásokban, így eszébe nem jutott kitűzni „a liberális demokráciát mindenütt” grandiózus perspektíváját. Azok a tranzitológusok azonban, akik az 1980-as évek közepére uralkodó helyzetbe kerülnek, már egyértelműen ebben a modellben hisznek, s ennek következtében ez a modell lesz a vezérlő csillaga a késő Kádár-rendszer hazai ellen-elitjeinek is.