Lecsúsztunk? − Velünk élő rendszerváltás XIV.

1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt, most 25 éve. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Erről kérdeztünk magyar véleményformálókat, publicistákat Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban.

*

Lecsúsztunk-e, s ha igen, miért?

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása.

Daron Acemoglu és James A. Robinson Miért buknak el nemzetek? című méltán híres könyvében van egy nagyon megfontolandó (ha tetszik: módszertani) megállapítás. Így szól: „A legtöbb közgazdász és politikai döntéshozó arra koncentrál, hogy „hogyan lehet jól csinálni”, pedig valójában arra lenne szükség, hogy megértsük, a szegény országok miért „csinálják rosszul”.

Miért is jutott mindez eszembe, amikor a Mandiner tiszteletreméltó felkérésére a magyar rendszerváltás utáni 25 év fejlődéstörténetéről írok? Talán azért, mert mi viszont az utóbbi időben túlságosan is arra koncentrálunk, hogy megtaláljuk az okát, hol fuseráltuk megint el. Egyre szélesebb (főként ellenzéki) körökben újra virul a „valahol utat vesztettünk” vagy a „zsákutcás magyar fejlődés” elmélete és világmagyarázata.

Ám számomra annál a kérdésnél, hogy miért csúzunk megint le, sokkalta érdekesebb annak a kérdésnek a feltétele, hogy egyáltalán: miért „emelkedtünk” fel?  Valóságos felemelkedés, tényleges változás történt itt, avagy az egész pozitív olvasatnak inkább valamiféle káprázat-jellege van?

Nem kétséges: ahhoz képest, ami az első évtizedben történt, a második évtized vége felé minden súlyos visszaesésnek tűnik. Nem sorolom fel a visszaesés tüneteit, köztük is mindenekelőtt azt, ami miatt a legtöbb kritika, sőt vád éri a regnáló kormányt: a jogállam kikezdését. Ezt (mint sok mást) tünetnek tekintem: a rendszerváltás idején volt egy elképzelésünk s ahhoz képest most nagyon nem ott vagyunk.

De mi volt ez az elképzelés?

*

Nos, az átmenet idején magának az átmenetnek volt egy tágabb európai és annak részeként egy kompakt hazai elmélete. Ez valahogy úgy szólt, hogy a diktatúra után a demokrácia Európának ezen a felén minden további nélkül megteremthető. Nem térek ki most arra (habár bőven megérne egy misét), hogy ez az elmélet egy olyan másik (nem kevésbé kompakt) korábbi elmélet helyébe lépett az 1980-as évekre. Ez a korábbi elmélet még egyáltalán nem hitt univerzális megoldásokban, így eszébe nem jutott kitűzni „a liberális demokráciát mindenütt” grandiózus perspektíváját. Azok a tranzitológusok azonban, akik az 1980-as évek közepére uralkodó helyzetbe kerülnek, már egyértelműen ebben a modellben hisznek, s ennek következtében ez a modell lesz a vezérlő csillaga a késő Kádár-rendszer hazai ellen-elitjeinek is.

A magyar átmenet sikerét visszamenőleg nézve nem is egyfajta kivételes társadalmi, gazdasági teljesítmény, hanem a korszellem adja: Európa végre kikecmereghet a történelem hányattatásaiból és Európa új demokráciájaként mi boldogan benavigálhatunk egy új világba, amelyben előtte sosem jártunk. Ez a világ a liberális demokrácia boldog világa, amelynek ígérete a rendszerváltás idején a béke, a konszenzus és a fejlődés. Irtózatosan nagy energiák szabadulnak fel és az első évtized sikereit az adja, hogy ez a korszellem (mint Hegelé a maga idején) emelkedőnek tűnik, és abban a boldog tudatban ringat minket, hogy a történelmi konfliktusokat (amelyekről mit sem tudunk az átmenet idején) magunk mögött hagyhatjuk.

Aztán jön az első figyelmeztető jel, egy „átmenet az átmenetben”, úgy a '90-es évek végén. Amikor a Fidesz először nyer választást és „rendszerváltásnál több” szlogenjével belerondít ebbe az idillbe, sokan átmeneti heveskedésnek gondolják mindezt. El nem tudjuk ugyanis képzelni, hogy egy liberális demokráciában  értelemmel bírna az a kitétel, hogy „kormányváltásnál több”. Elvégre ennek a formációnak az a lényege, hogy kizárólag csak szimpla kormányváltás lehetséges. Erre jönnek ők, akik éppen hogy átmeneteltek a jobboldalra, s valami olyanról kezdenek beszélni, ami egyáltalán nem illeszkedik a demokráciáról alkotott felfogásunkba. 

2010-re pedig be is végzik, amit 1998-ban megindítottak. Az elmúlt négy év szinte „megfordítja” a liberális demokráciát: ami 1990 után evidensnek és egyértelműnek tűnt, mára épp az ellenkezőjébe fordult. Ott úgy tűnt, vége a történelemnek, most egyre inkább csak történelem van. Akkor a jelenre esküdtünk, ma a múlttal kokettálunk. Azokban az években a liberális demokrácia volt a megváltó elméletünk, ma egyre többen akarnak elfordulni a liberális demokráciától és kezdenek sóvárogni egy másfajta demokrácia után. Ha van abban valami, hogy a liberális demokrácia győzelmének univerzális elve maga is egy korszellem terméke, akkor most azt mondanám: megváltozott a korszellem és mi most ezt érezzük a pórusainkon. Ettől persze még az Orbán-kormány folytathatna más politikát, és letérhetne a Nyugattal való koncentrált összeveszés útjáról, de szemmel-láthatóan ezt azért nem teszi, mert egy másfajta korszellem leheletét érzi, és ez dagasztja a vitorláit.

Hová akarok kilyukadni? Oda, hogy ahogyan rendszerváltáskori „felemelkedésünk”, úgy mai „lecsúszásunk” is viszonylagos. 1990 körül nem azért voltunk előnyös helyzetben, mert a magyar társadalom hirtelenjében megtanult volna nyugatos módon viselkedni; hanem azért, mert a rendszerváltást olyan elitek menedzselték le, amelyek magukévá tették az akkor uralkodó korszellemet. S a mostani helyzet is valami hasonlót mutat: mivel a nyugatos elitek szinte semmit nem tudtak elérni a társadalom nyugatossá tételében, nem csoda, ha a történelem visszatérésének idején olyan elitek lépnének előtérbe, akik elődeikhez hasonlóan a mai korszellemet képviselik.

Ez a korszellem mintha kezdene újra érzékenyebb lenni országok közötti különbségekre. Egyre több nemzetközi tanulmányban, könyvben olvasni, hogy 25 éve a Nyugat nem igazán reálisan mérte fel a felzárkózó országok adottságait. Liberális demokráciát vizionált ott, ahol ennek legfeljebb a formális keretei, nem pedig a magatartásbeli feltételei voltak adottak.

*

Csodálkozunk, hogy 25 év után nem beszélhetünk fejlett vagy továbbfejlődő liberális demokráciáról? A magam részéről nem csodálkozom, mert mindig is azt vallottam, hogy a történelem erősebb társadalom- és politikaformáló faktor, mint a jelen. Egyre inkább úgy látom: egy bűvölt állapotban lévő magyar társadalom lépett át a demokráciába, és alig-alig történt valami, hogy ebben a negyedszázadban reális alapra helyezzük a demokráciánkat. Mi lehetett volna a reális alap? Annak felmérése, hogy a politikai osztály és a társadalom interakciójában milyen változásoknak kell történniük, ami miatt a társadalom támasza lehet a liberális demokráciának. Támasszá pedig a társadalom a szabadság növekedésén keresztül válhatott volna, mivel azonban ez is egy megvalósulatlan álom, a kétezres évek közepére minden adottá vált, hogy ez a rendszerváltás idején megindult kísérlet a visszájára forduljon.

Most egy olyan korszellembe sodródtunk, amely a tekintélyek révén próbál közösséget képezni. Ha a liberális demokrácia reprezentatív elitjeinek lett volna terve (a szabadság növelése mellett) a közösség új alakzatainak kialakítására, talán mindez nem, vagy nem így következik be. Ám nem volt. A legfájóbb ebben a 25 évben, hogy a politikai osztály és a mögöttük álló holdudvar éppen a nyugati 20. századi fejlődésről adott egy leegyszerűsítő, lényegében csak a formális elemekre szorítkozó, ezért használhatatlan képet. Amiből „csak” az maradt ki, hogyan emelkedtek fel a nyugati nemzetek.

Pillanatnyilag úgy látom: ilyen tényezők következtében mindebből csak visszaesés lehetett. A rendszerváltás utáni adaptációnk felszínes volt, s nem hatolt le a társadalom pórusaiig. Talán nem is hatolhatott, ami persze egy újabb komoly történeti kutatás témája lehetett.

Valami egészen más percepcióra lenne szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán értsük magunkat. Mindenekelőtt nem a mostani „lecsúszást”, hanem a korábbi „felemelkedést” és a közöttük meglévő logikai kapcsolatot kéne alaposan mérlegre tennünk. Most úgyis „nyugalmas” évek jönnek. Épp alkalmas idő a számvetésre. Újra kellene tanulnunk azt is, amiről úgy hisszük, tudjuk.