Így élték meg a románok az erdélyi bevonulást

Időnként rá-rábukkan az ember egy-egy gondolatra, ami önmagában megáll, nem kell nagyon magyarázni, de érdemes felidézni. Erdélyről olvasva ostobaság kihagyni a román szerzőket és befalazni magunkat a magyar világképbe. Mert bizony érdekes, hogyan látta egy román erdélyi politikus, ez esetben dr. Petru Groza a 74 évvel ezelőtti erdélyi eseményeket, a második bécsi döntés utáni román-magyar adok-kapok játszmát. Az idézet üzenetével, amely egyenlőségjelet tesz a két fél eljárása közé, nem feltétlenül értek egyet, de ettől még méltó rá, hogy elgondolkozzunk rajta.

„Két nappal a döntés után a román kormány áthelyezte a magyar származású kishivatalnokokat, és csakis ezeket, a megmaradt Délről a magyar államnak átadott Északra, azzal a rendelkezéssel, hogy negyvennyolc órán belül induljanak el a kijelölt helyükre. Élénken él emlékezetünkben a fájdalmas jeleneteknek végtelen sora: a szerencsétlenek csomagjaikkal a hátukon indultak el, miután ilyen váratlanul kellett elválniok övéiktől, fészküktől, kis holmijuktól és a tűzhelyüktől, ahol egy egész életnek a fáradtságával összekuporgattak maguknak valamit, amely életből huszonhárom évet töltöttek a tőlük most ilyen brutálisan szabadulni akaró román állam szolgálatában. Minden utcasarkon találkoztam velük; vasutasok, pénzügyi és igazságügyi tisztviselők, férfiak és nők, akik könnyes szemmel kérték közbelépésemet, hogy ne dobják ki őket az ősz küszöbén állásaikból és családjuk köréből, amely nem követhette őket az ismeretlenbe.”

„A hatósági ember, különösen a rendőrség és a sziguranca embere, kegyetlenül rámeredt a kisebbségi tisztviselőre, ez pedig aláírt és sírt. (…)

A bécsi döntés után a román Monitorul Oficial megkezdte a magyar származású tisztviselők áthelyezési rendeletének közlését, hogy ilyenformán »törvényes« formát adjon a befejezett ténynek (az igazság az, hogy ezeket a tisztviselőket már jóval előbb túlküldték a határon).  De hogy meglegyen a »forma« a bécsi döntés végrehajtása fölött »őrködő« német-olasz bizottság előtt, a román kormány − amely tudta, hogy ezek az áthelyezések nem felelnek meg a szövegnek − a Monitorul Oficialban szeptember 10-én, tehát Bécs után kiadott rendeleteket, 1940. augusztus 16-i dátummal keltezett. Így tehát a román kormány egy döntés előtti keltezést használt, mintha ezeknek az áthelyezéseknek semmi közük nem lett volna az akkor még előre nem látható bécsi döntéshez. (…)

A magyar kormány ugyanolyan hibásan, a maga részéről a bosszú útján indult el. Teleki gróf, az Észak-Erdéllyel frissiben »kiegészített« Magyarország miniszterelnöke, a bécsi döntés után rögtön ennek a tartománynak fővárosába, Kolozsvárra jött. Ő sürgeti a találkozást, és a magyar uralom alatt maradt román nép vezetői elfogadják, hogy megállapodjanak egy modus vivendiben. Dr. Hatieganu volt miniszter, dr. Dunca volt főispán és mások szertartásosan feltöltötték a hagyományos frakkot és elébe mentek a magyar miniszterelnöknek. Teleki gróf magas kultúrájú, de állandóan szentimentális ember, aki inkább érzelmi, mint rideg értelmi alapon politizált (ez megnyilvánult tragikus végében is) − inkább meleg volt, több mint barátságos, valószínűleg a Bécsben elért magyar sikerektől felmelegítve. Ezt a realitást érezhette dr. Dunca akkor is, amikor ugyanez a »gentleman« gróf néhány nappal később családjával együtt átrakatta a határon. (…)

A magyaroktól elfoglalt Kolozsváron történt fogadás alkalmával Teleki gróffal váltott barátságos kézszorítás után a románok azzal a meggyőződéssel tértek vissza otthonaikba, hogy a kormány és az új magyar uralom testvéri megértés és az együtt lakó és szomszédos népek közötti békés együttélés szellemében fog haladni, és a múltra fátyol borul. Ez a reménykedés rövid életű volt. A magyar kormány hirtelen változtatott magatartásán és villámgyorsan ütött. Nem lévén más jegyzék, a hatóságok nagy sietségükben a telefonkönyv segítségével számos román családot szólítottak fel, hogy két órán belül hagyják el az országot. Nem szabad egyebet magukkal vinniük, csupán egy kis bőröndöt és egy pokrócot. Telefoncsengés szórta szét a barbár módon sújtott családok közé a megütközést és rémületet.

Közöttük volt Dunca doktor családja is. Ez későn kapta meg az intézkedést, és csak háromnegyed órája maradt az indulásig. A tragikus fordulattól megdöbbenten bolyongott Kolozsvár állomásán a kiűzött románok között, várva bevagonírozására. Egyszerre csak a hatóság egyik képviselője kiragadta a többi köréből: »Uram, önt Teleki gróf kéreti a telefonhoz, aki Budapestről szeretne önnel beszélni.« Először egy nagy kérdőjel, azután a világosság halvány pislogása és remény osont az elszürkült lelkekbe. Visszatérés lenne? Lehet-e majd beszélni azzal, aki a szakadék szélére taszított ezrek sorsát tartja a kezében, hogy ugyanez a kéz az utolsó pillanatban segít? »Dunca doktor úr, azért hívtam önt a telefonhoz, hogy megkérjem, közölje azokkal ott túl, hogyha tovább is folytatják a disznóságaikat (vagy valami ilyesmit) és mi határainkra dobják a zsarnokian áthelyezett tisztségviselők tömegét, akiket nem tudunk elhelyezni, akkor még drasztikusabb megtorláshoz folyamodunk és a magunk részéről még több románt teszünk át a határon.« (…)

Körülbelül így bántak az állampolgárokkal és vagyonukkal bizonyos hatóságok- románok vagy magyarok- egy olyan uralom alatt, amelyet alkotmányosnak és törvényesnek hirdettek a civilizált világ előtt.”

*

Petru Groza: A börtön homályában, Budapest, 1986. 163-167.o