Bussay László! Isten Veled!

Nyár volt, újra nyár. Háttal a Murának támaszkodva, arccal a Holdnak feszülve beszélgettünk a nagy éjszakában. Az öregek már eloltották a lámpát a kisszekrények fölött, az ifjak még a városokat dúlták nagy reménységükben. Csillagpor hullt alá, és ahol Földre ért, emberek fogantak.

Érdekel-e még valakit, hogy mi lesz a történet vége, hogy ki számolja végül a garast, hogy ki húzza a vonót és ki a ravaszt, hogy ki fecsegi a szót az utolsó pillanatig? Hiszen miként a bor ízét a szádban őrzöd és az asszonyok gyengeségét a karodban érzed, tudod: amit kaptál, nem veszítheted el. És amikor egy szép napon az asztalra dőlve rádöbbensz, hogy a nyár már nem téged köszönt először, hiába keresed az átkot és éleszted a szitkot, csak magadnak lophatod az időt.

Háttal a Murának támaszkodva, arccal a Holdnak feszülve nem számolod az éveket. A bor már a fejedbe száll, de még hozzád szól, becsülöd, amíg pezsdíti a szádat. Húzd csak ki magad a széken, mielőtt elandalodnál! Mert szeretned kell, amit megéltél, s amiben vagy, a népedet. Mert a gyűlölet rossz tanácsadó, s mert a Hold elúszik feletted, a Mura pedig elnyel egy éjszaka.

Elfelejted a bor erejét, és nem hallod az asszonyok pörölését. Szeresd, ami van, mert eltűnsz, mint a fény. Boroddal hosszan ismerkedsz, és hamar búcsúzol. Úri kegy, ha még elköszönni is kapsz időt. Örülj még egy kicsit, mert anélkül borod savanyú, házad üres marad.

Bussay László! Isten Veled!