Szájba adott falatok – Kádár és mi VI.

2014. július 15. 07:23

Kádár ugyan ellopta a szabadságot, ám halála után 25 évvel, amikor a demokratikus sztenderdek alapján elvileg minden jóra fordult, a magyar társadalom bő harmada alig képes értelmezni a szabadság mibenlétét.

2014. július 15. 07:23
nénike
Mandiner

János hosszú bűnlajstromán a hazaárulástól a gyilkosságra való felbujtáson át a finomabban kidolgozott megoldásokig sok minden szerepelt. Nem hiszem, hogy a szociálpolitika akut kérdései különösebben foglalkoztatták volna, túl azon, hogy mindenkinek jusson épp annyi, amennyiért hajlandó a Hofi Géza tréfái által kijelölt határokon belül békésen elszotyizgatni, nem kérdezősködni, boldognak mutatkozni.

Gondolom, valamiféle morbid KGST-szabvány szerint legyártottak egy életpálya sablont, ráhúzták a társadalomra, ami pedig kilógott belőle, azt levágták. Az egyéni kezdeményezések, a személyes apró sikerek így nem válhattak példaértékű modellé. Feljelentést kockáztatott, aki innovatív, vagy egyszerűen csak szükségesnek gondolt változtatási elgondolásaival nem a szolgálati útvonalon keresztül próbálkozott. Az évtizedek során így a kreatív kisebbségben is gyökeret vert a hatalommal való egyezkedés kényszere. Most látszik csak, hogy a pici viszonyok között mivé is „nemesedett” az amúgy húzóágazatokban érdekeltek letutizási hajlama.

Az említett életpályasablonból nem csak az ügyesek és tettre készek, de alul is jó páran kitüremkedtek. A társadalmi rend akkori működtetőinek fejében talán okozott némi zavart, hogy a nyolcvanas évekre a rendkívül nagy dotáció és erőszakos árszabályozás ellenére is elő tudták állítani azt a fajta szegénységet, amit a piaci elvű országok rendszerhibájaként kárhoztattak, ám ezekről nem vettek tudomást. A SZETA és egyéb alternatív segélyező szervezetek rombolásával pedig alaposan alávágtak az épp csak megjelenő társadalmi szolidaritásnak.

Azokban az években maga a szolidaritás kifejezés igen kellemetlenül csengett a hatalom fülében: Lengyelország, mint a szociális válság mumusa kísértett a blokk országaiban. Pedig a helyi közösség összetartó ereje jelentős szociális terhet képes levenni az állam válláról. A gépezet azonban az öntevékenységtől félve elutasította és elfojtotta a civil segítséget. Formalizált szociális ellátórendszer hiányában maradt a megbélyegzés. A kádárizmus utolsó tíz éve alatt leszivárgott a társadalom mélyebb rétegeibe a propaganda üzenete: a szegénység ugyanolyan deviancia, mint a szipuzás meg az akkori nagyferóság. Tisztességes munkásembernek nincs velük dolga. Tűnjenek el a horizontról, a dolgozó nép ne is lássa.

A szocializmus elemeiben ugyan mutatott valami ködös egyenlőséget célzó igyekezetet (szakszervezeti beutalók, kötelező iskolaköpeny hordása a nem létező társadalmi különbségek elfedésére); a gyakorlatban azonban mégis csak egy illúzióval házalt, az egyszer majd minden jó lesz ígéretével.

Addig viszont százezrekkel hitette el, hogy innováció, tehetség és alkalmasság hiányában is elérhető a létbiztonság egy közepesen alacsony szintje. Elfogadottá, mi több, népszerűvé tette a nekem ez jár! alapvetését. Milliókat csapott be, s ezek a ma már idős és kiszolgáltatott emberek a 21. század viszonyai között kétségbeesetten vergődve követelik Kádár népének „jogos” jussát. A román szerző, Dan Lungu regénye, az Egy komcsi nyanya vagyok! meglehetős pontossággal írja le a szocializmus lepukkant, de valamiféle biztonságot adó romantikáját. Ez után sóhajtozik ma már a fél ország, követel biztos lakhatást, utasít el személyes felelősséget, és keresi az állam segítségét, mint életminősége javításának egyedüli kulcsát.

Kádár ugyan ellopta a szabadságot, ám halála után 25 évvel, amikor a demokratikus sztenderdek alapján elvileg minden jóra fordult, a magyar társadalom bő harmada alig képes értelmezni a szabadság mibenlétét. Képtelen az absztrakcióra, hiszen létminimum alatt él (a KSH egy ideje nem közli az adatokat); az általánosan elfogadott javaktól való megfosztottság állapotában pedig csupán a krumpli vagy kenyér tengelyen dől el a gasztronómia, M1 vagy RTL mentén a kulturális sokszínűség kérdése.

Kádár János 1962 májusában ünnepelte 50. születésnapját. Ereje teljében, a VIII. pártkongresszuson bemondja a korszakot jellemző legnagyobb népfrontos szövegét: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. Aki bírta gyomorral, még odabújhatott a sötét és büdös melegbe. Aztán ez az opció is megszűnt.

Helyette van ez a szabadság izé, de a kiszolgáltatott képzetlenek, az idősek és betegek nem akarnak cukrászdát nyitni, Kádár krumplilevesét akarják, esetleg VV Izát. Lehulló morzsákra, jobb esetben pedig a helyi közösség helyenként éledező, megtartó erejére számíthatnak, addig is, amíg épp úton vannak a munka világa felé.

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 80 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Box Hill
2014. július 15. 18:35
Az utolsó Kádár-Dubcek találkozóra 1968. augusztus 17-én került sor Komáromban. (Csehszlovákiának a Varsói Szerződés csapatai által történő megszállása előtti napokban.) A vasútállomáson váltak el, Kádár és a rá hallgatni nem akaró Dubcek. Végül Kádár „majdhogynem kétségbeesetten” kérdezte: „Maga csakugyan nem tudja, kikkel van dolga?” Forrás: Roger Gough: Kádár János, a jó elvtárs?, JLX kiadó, 2006, 331.old.
Akitlosz
2014. július 15. 17:56
Még még még, ennyi nem elég! Úgy izgulok, hogy mi lesz a sorozat 36-ik részében! Mennyit kell még addig aludni?
OberEnnsinnen
2014. július 15. 14:39
Vannak törvények, amelyek meghatározóak. Például: a magyar labdarúgó Aranycsapat tagjai a Horthy-Klebersberg rendszerben szocializálódtak, ami annyit tesz: a napok imával indultak az iskolában + az erre épülő nemzeti érzés tudásának megszerzése adta e generáció identitásának alapjait. A 70-es évektől regnáló futballistákat már a haladónak nevezett, istentelen Úttörő-mozgalon nevelte... Ott - a szoc. tábor többi országától eltérően, egyedül Magyarországon, - a nemzeti érzés szóba sem jöhetett, üldözték a csíráit is a ma bal-liberofilek elődei. A két produktum közötti különbség óriási mértékű, egyértelmű: tudásban, eredményességben, de mindenekelőtt abban, amit úgy nevezünk: emberség. Ami minden pozitív emberi megnyilvánulás alapja. Kádár mindvégig vaskézzel markolta az általa veszélyesnek tartott probléma gyökerét: Ne lehessen senki az, ami lehetne. De a legjobb, ha ez eszébe sem jut. Ha mégis, azonnal üssön a saját homlokára, addig üsse, míg ki nem veri magából... Az öncenzúra egyáltalán nem az író-alkotó "értelmiség" "előjoga" volt, hanem minden normálisan gondolkodó ember e szerint járt el. Különben egy életre tönkretették Kádár kutyái.
csurcsányi
2014. július 15. 12:31
Ha a kádárkoszakban el lehetett volna hagyni az országot,mint most vajon hányan maradtak volna?
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!