A szocializmus elemeiben ugyan mutatott valami ködös egyenlőséget célzó igyekezetet (szakszervezeti beutalók, kötelező iskolaköpeny hordása a nem létező társadalmi különbségek elfedésére); a gyakorlatban azonban mégis csak egy illúzióval házalt, az egyszer majd minden jó lesz ígéretével.
Addig viszont százezrekkel hitette el, hogy innováció, tehetség és alkalmasság hiányában is elérhető a létbiztonság egy közepesen alacsony szintje. Elfogadottá, mi több, népszerűvé tette a nekem ez jár! alapvetését. Milliókat csapott be, s ezek a ma már idős és kiszolgáltatott emberek a 21. század viszonyai között kétségbeesetten vergődve követelik Kádár népének „jogos” jussát. A román szerző, Dan Lungu regénye, az Egy komcsi nyanya vagyok! meglehetős pontossággal írja le a szocializmus lepukkant, de valamiféle biztonságot adó romantikáját. Ez után sóhajtozik ma már a fél ország, követel biztos lakhatást, utasít el személyes felelősséget, és keresi az állam segítségét, mint életminősége javításának egyedüli kulcsát.
Kádár ugyan ellopta a szabadságot, ám halála után 25 évvel, amikor a demokratikus sztenderdek alapján elvileg minden jóra fordult, a magyar társadalom bő harmada alig képes értelmezni a szabadság mibenlétét. Képtelen az absztrakcióra, hiszen létminimum alatt él (a KSH egy ideje nem közli az adatokat); az általánosan elfogadott javaktól való megfosztottság állapotában pedig csupán a krumpli vagy kenyér tengelyen dől el a gasztronómia, M1 vagy RTL mentén a kulturális sokszínűség kérdése.
Kádár János 1962 májusában ünnepelte 50. születésnapját. Ereje teljében, a VIII. pártkongresszuson bemondja a korszakot jellemző legnagyobb népfrontos szövegét: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. Aki bírta gyomorral, még odabújhatott a sötét és büdös melegbe. Aztán ez az opció is megszűnt.