Nem vonultunk ki sehonnan − Kivonuló középosztály III.

A Papp László Tamás cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott az elmúlt napokban. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában. Várjuk a személyes, szubjektív írásokat a mandiner kukac mandiner pont hu címre kedves olvasóinktól, különösen azoktól, akik a cikk kapcsán megszólítva érzik magukat. Beszélgessünk, vitatkozzunk, ki miben ért egyet és miben nem a kiinduló írások állításaival, kinek mi a személyes története és véleménye a közélet és a fiatal középosztály viszonyáról. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatja.

Olvasónk, Zorro cikke.

*

Nem vonultunk ki sehonnan

Álnéven írok. Munkáscsaládból származó budapesti értelmiségi vagyok. Soha, semmi közöm a politikához nem volt. De véleményem, az van, és politizálok is. Elmondom, hogyan.

A fiatal középosztály tagjai és az elit között van egy nagy különbség: egyiküknek van arról tapasztalata, hogy milyen, amikor az államhatalom a maga képére akarja formálni a hétköznapokat, a másiknak meg eddig nemigen volt.

Nem hiszem amúgy, hogy az egykori fiatal demokraták változtak volna meg annyira: egy önnön hibái miatt egyre szűkülő erőforrásokkal számoló ország elitje lett sokkal gátlástalanabb. Csak hát az a fajta „evolúció”, ahogyan az állam magát csapdába ejtette, igencsak felgyorsult, megdöbbentő fordulatok után jutott nagyon mélyre. A kevesebb – több korrupciót szül. A kérdés nyilván az, hogy hol van ilyenkor a cselekvőképes középosztály, hol van az ellensúly?

Először is, ki is az a középosztály? Nemcsak arról van szó, hogy ez egy nehezen definiálható kör; hanem főleg arról, hogy ez a kifejezés – egyelőre – nem identitásképző. Nálunk csak egy nagyon szűk réteg tudja azt mondani magáról fenntartás nélkül, tiszta lelkiismerettel, hogy büszke polgár, akit nem lehet kilóra megvenni (és akit nem is vettek meg soha kilóra). Amúgy meg tegye fel a kezét, aki fiatal és középosztály! Na ugye. Ez a réteg számosságban nem is olyan nagy, másrészt meg lehet, hogy egyszerűen nem így definiálja magát. Ki a középosztály? A városi értelmiség, vagy az, aki az átlagkereset felett visz haza a hó végén? Aki félévente eljut egy színházba, vagy akinek hétszilvafás nemesek voltak az ősei? Az átlag magyar nem tudja maga elé képzelni a középosztályt, fogalma sincs, hogy tagja-e annak vagy sem.

*

Tanultunk ilyenekről is sokat, ugye, a cseheknél meg az osztrákoknál bezzeg kialakult az iparos polgárság, itt meg nem. Tanultunk még sok minden mást is a történelemórán, emlékszem. Én azon szerencsések közé tartozom, akik úgy érettségiztek le, hogy Magyarország legújabb kori történelmét is végigvették, nagy szó ez manapság. De emlékszem, hogy szenvedett a külvárosi lakótelep általános iskolájában egykori történelemtanárom az „állampolgári ismeretek” névre keresztelt tárgy oktatásával. Amúgy tényleg egész lelkesen állt neki, hogy tankkönyvből tanítsa meg nekünk a szabadságot, a demokráciát, és hogy mi az, hogy jogok és kötelességek halmaza. Mi ezt akkor nem gondolkodtuk túl: csak valahogy éreztük. Olyan dolgokról beszélt nekünk, amit egész életében várt, és amivel hirtelen nem tudott mit kezdeni. Nekünk meg olyan volt, mintha arról beszélne, hogy levegőt kell venni. Nem értettük, mi magyarázni való van azon, hogy „mindenki addig szabad, amíg nem korlátoz mást a szabadságában”. Na, én ekkor álltam a legközelebb hozzá, hogy a polgári öntudat kialakuljon bennem, pedig csibész, külvárosi gyerek voltam.

Tizennégy évesen kicsit idealista is voltam, azt hittem, hogy egy „történelem utáni kor” jön, amikor már tényleg csak az a kérdés, hogy mikor találjuk fel az örök élet receptjét. Béke, haladás, fejlődés – reális alternatívának tűnt. Az állam nem ült a nyakunkon. Nem mondta meg, milyen vallású, identitású Európa és Magyarország. A családom egyetlen tagját sem kínozta olyan lelkiismereti kérdés, amit az állam vagy a hatalom kényszerített rá. Nem adtak a szánkba mondatokat. Akkor sem volt persze minden fenékig tejfel, de valahogy távolinak tűnt a „kelet-európai szorongás”, amiről nekem Tapicska forgalmista és Milos mesélt először.

Néha kicsit szorongok. Amolyan felelős értelmiségiként nagyon is érdekel, hogy szűkebb és tágabb környezetem sorsa hogyan alakul. Sohasem gondoltam, hogy ne lehetnék arra hatással, hogy az engem körülölő világ milyen irányba halad tovább. Pedig soha sem voltak nagyra törő terveim, soha nem akartam politikus lenni, de mindig is tudtam, hogy politizálni kell.

Elárulok egy titkot: nálam a politikának nincsen se szaga, se színe. Azért nincs, mert soha nem gondoltam, hogy idegen emberek, akikkel életemben nem találkoztam, majd megszakadnak azért, hogy nekem egy fikarcnyival is jobb legyen. Magyarországon politikusnak lenni egy foglalkozás, nem hivatás. A célja a pénzszerzés, semmi más. Nekem is az a célom, hogy pénzt szerezzek, nekik is az a céljuk. Versengünk a munkaerőpiacon. Így is fel lehet ezt fogni. Persze ők a mi pénzünket szerzik meg – na ezért szorongok néha egy kicsit.

A politika nem más, mint hatással lenni a környezetemre, döntéseim és cselekvéseim által előrevinni szűkebb környezetemet, hatással lenni a jövőre. Amikor nem feltétlenül azért csinálok dolgokat, hogy nekem jó legyen, hanem azért, hogy mások is előrébb jussanak (ez persze végső soron nekem is jó).

*

Az ún. „fiatal középosztály” egy nagyon szűk réteg idehaza. Elmondom, hogy látom őket én. Tagjai arról ismerszenek meg, hogy keményen politizálnak. Értsd: nap mint nap azon dolgoznak, hogy szűkebb (s tágabb) környezetüket előremozdítsák. Lehet-e mondani egy szociális munkásra, aki cigánytelepek tehetséges gyermekeit emeli ki a céltalanságból, hogy nem tagja a közéletnek? Nagy hiba lenne. Ha valaki részt vesz a közéletben, az pont ez a szocmunkás. Miért gondoljuk, hogy a saját zsebére dolgozó politikus, aki még a saját vagyongyarapodásáról sem képes ügyesen hazudni, vagy a róla való diskurzus, inkább része a közéletnek?

Része-e a közéletnek az a 28 éves, aki magánszínházat alapítva sorra járja Nyugat-Európa nagy fesztiváljait és díjat díjra halmoz? Része-e a közéletnek az a 24 éves pedagógus, aki drámaszakkört alapítva kritikus gondolkodásra tanítja a következő generációkat? Része a közéletnek az a 32 éves, aki nap mint nap tovább tökéletesíti találmányát, hogy a mozgáskorlátozott polgártársainak életminőségén jelentősen javítson? Része-e a közéletnek az a 35 éves vállalkozó, aki San Franciscóban alapít céget, de fejlesztő bázisát Budapesten tartja, évente száz meg száz friss diplomásnak biztosít ezzel munkát, ő ne lenne része a mi közéletünknek? Ők ne indukálnának változásokat, gyökeres változásokat emberi sorsokban? A fiatal középosztály, az öntudatos és hivatással rendelkező fiatal középosztály nem kivonul a közéletből, hanem épp megteremti saját közegét. Nagyon az elején vagyunk még ennek.

Ez egy ilyen világ. Kifejezetten mulatságos, hogy azok, akik Kádár János köpönyegéből bújtak elő – igen, az elitre gondolok – azt gondolják, hogy a közélet az, amiről este a köztévé beszámol. Hogy a diskurzus csak arról szólhat a nyilvánosságban, hogy mi a bűne az ún. jobb- és baloldalnak. (Tényleg, mi az, hogy jobb oldali, aki privatizál? és a bal? az, aki államosít? vagy hogy van ez?) Ehhez a fiatal középosztálynak ugyan mi köze van, tessék mondani? Mit csináljunk azzal, hogy az urak napestig kommunistázzák (újabban: szkinhedezik) egymást? Ettől megy elébb a világ? Mitől lesz nekem jobb? Idegen emberek egymással kiabálnak, és sok pénzt keresnek belőle.

Én más utat választottam. Mi más úton járunk.

*

Nekem az a közélet, amikor egy nehéz munkanap után arról beszélhetek a barátaimnak, hogy mit jelent az egyéni kezdeményezőkészség, hogy a teljesítmény alapja a munka, az akarat és a támogató környezet. E támogató környezetet magam teremtem meg magamnak, nem várom mástól. Megyek előre. Kérdés nélkül. Nem szeretem a komfortzónát, akkor érzem jól magam, ha továbblépek, ha azt mondhatom, igen, ezt megcsináltam. Amikor ezt a másik utat választottam, akkor megint közel kerültem hozzá, hogy öntudatos polgár legyek.

Én egy ilyen közélet csíráit látom magam körül szárba szökkenni. A magyar politikai elit, amit eddig sokan a közéletnek neveztek, semmit sem épített az elmúlt negyedévszázadban. Miért tudná kiépíteni pont ő a mi életterünket? Lehet egy ilyen olvasata is a ma történéseinek. Ideje átgondolnunk, miként definiáljuk azt, hogy közélet vagy hogy politika. Ha úgy tetszik, elő kell vennünk egy apolitikus politikafogalmat, és nekünk megtölteni azt tartalommal.

El sem tudom képzelni, mennyire félhetnek ettől a fajta közélettől a mostani elit tagjai. Mi lesz itt, ha egyre több fiatal dolgozik majd budapesti otthonából világcégeknek, utazgat és mártózik majd meg heti rendszerességgel a nyugati fertőben? Mi lesz, ha egyszer csak szembetalálja magát ez az elit olyan fiatalokkal, akiket nem lehet korrumpálni? Akik nem értik, mi az, hogy csúszópénz, mi az hogy „okosba’”.

Szerintem a fiatal magyar középosztály nem kivonult a közéletből, hanem épp most teremti meg a sajátját. Nem azt mondom, hogy generációs harc kezdődik. Egyszerűen nem érdekel minket az, amit az elit csinál. Felnőtt, sok pénzt kereső emberek arról magyarázkodnak, hogy húsz éve kapucnis pulcsiban jártak, mert esett az eső.

Minek égessek erre én energiákat? Minek?

*

A fiatalok ettől a közélettől, és – véleményem szerint – nem ab ovo a közélettől fordultak el. Máshogy fogalmazzák meg azt, hogy „köz”. Ez egy teljesen más generáció, nekünk teljesen más a tér- és az időtudatunk is; mint ahogy teljesen mást gondolunk arról, hogyan kell érvényesülni, dolgozni. Nekünk már-már természetes, hogy ha valami nem működik a környezetünkben, akkor azt megjavítjuk. Vége a hitvitáknak. Mi bármit azonnal le tudunk ellenőrizni, ott a kezünkben az okostelefon. Nekünk természetes, hogy megannyi területen látjuk a best practice-t, hogy hazahozzuk a know-howt és működő dolgokat hozunk létre. Mi nem szeretünk attól rettegni, hogy lőttek a megélhetésünknek, mert a kegyesen nekünk ajándékozott állami koncessziót egyik napról a másikra elveszik. Nem kérünk a frusztrációból, hogy a hatalomnak legyen kitéve, hogyan élünk, mit engedhetünk meg magunknak és mivel töltjük a szabadidőnket, vagy mivel töltik a szabadidejüket a gyerekeink.

Nem gondolom, hogy Magyarország kezd rossz hely lenni, de biztos, hogy sok területen visszalépett. Egy öntevékeny és tudatos középosztálynak így is a lehetőségek országa kell hogy legyen − épp azért, mert sok minden nem működik jól. Van min dolgozni. Itt az idő, amikor egyre többen jönnek rá, hogy ezt a munkát más nem fogja helyettünk elvégezni. Lejárt annak az elitnek az ideje, amelyik Kádár köpönyegéből bújt elő. A 21. század Európájában hosszú távon nem fognak tudni érvényesülni, mint ahogy azok a fiatalok sem, akik kérdés nélkül követik az őskövületeket.

Ez az elit sem várt mást, csak hogy felülről valaki csodát tegyen. Az elmúlt 20-25 év másról sem szólt, mint csodavárásról, halogatásról. Valódi kormányzati tevékenységet, valódi politikai teljesítményt én ebben az országban még nem láttam. De miért is vártunk valódi teljesítményt ezektől az emberektől? Olyan világban tanultak meg érvényesülni, mely igyekezett megfojtani az egyéni kezdeményezőkészséget, mely rettegett attól, mi lesz, ha a tömeg rájön, valójában mekkora hatalom is van a kezében.

A fiatal középosztály egyre terebélyesedő táborában napról-napra többen vannak, akiknek hétköznapi tapasztalat az, hogyan teremtsék meg saját világukat, ahol érvényesülni tudnak – és hogyan zárják ki azt, aki erőszakosan megpróbál bejutni oda.

Kevesen vagyunk, de egyre többen. Az, amit mi közéletnek nevezünk, az az, amit megteremtünk maguknak.