Kiverte a biztosítékot Kijevben: Ukrajna külügyminisztere szerint Orbán Viktor „fenyegetést jelent” a magyar népre

A nácizás után újabb elképesztő hangnemű diplomáciai támadás érkezett Andrij Szibihától.

Aki szerint a Kijev és Budapest közötti feszültség csupán diplomáciai félreértések sorozata, az most megkapta a kijózanító pofont.

Az első bikaviadalokat még az ókori Görögországban tartották, ahonnan átterjedt a szokás a Római Birodalomra, majd az Ibériai-félszigetre, ahonnan kvázi visszahonosították azt a mórok, s így ért el Spanyolországba – ezért is tauromaquia a bikaviadal spanyol megnevezése, ami a görög ταῦρος (bika) és a μάχομαι (küzdeni) szóból származik. Azt már nem tudni pontosan, hogy az ikonikus „muleta”, vagyis a vörös posztó mikor jelent meg ebben a görög–római–ibériai–spanyol hagyományláncban, de szinte bizonyos, hogy a 18. században vezették be. Azóta használják – változó eredménnyel.
És itt a változó eredményen van a hangsúly, most épp ugyanis Andrij Szibiha ukrán külügyminiszter egy közel negyvenezer karakteres, gigászi interjúban – szemmel láthatóan gondosan megtervezve – meglóbálta a vörös posztót a magyarok előtt.

Ezt is ajánljuk a témában

A nácizás után újabb elképesztő hangnemű diplomáciai támadás érkezett Andrij Szibihától.

Ha már ilyen szép kis szóképeknél vagyunk, ildomos megjegyezni, hogy a külügyminiszteri interjú nem csupán átlépett egy határt, hanem páros lábbal rúgta rá az ajtót jószomszédi viszonyunk maradékára, amit aztán ugyanazzal a páros lábbal a sárba is tiport.
Gondosan megtervezett vörösposztó-lengetés volt ez, aki pedig azt hitte valamilyen úton-módon, hogy a Kijev és Budapest közötti feszültség csupán diplomáciai félreértések sorozata, az most – csak hogy a szóképeknél maradjunk – megkapta a kijózanító pofont.
Kezdjük talán a legerősebb állítással: az ukrán diplomácia vezetője nem kevesebbet állít, mint hogy Magyarország miniszterelnöke – akit a magyar választópolgárok demokratikus úton, sorozatosan kétharmados többséggel bíztak meg az ország vezetésével – „veszélyt jelent a saját népére”. Ízlelgessük ezt a mondatot. Kijevből, egy olyan országból, ahol a háborús helyzetre hivatkozva felfüggesztették a választásokat (ami valamelyest érthető, de demokratikus deficitet akkor is szül), most megmondják a magyaroknak, hogy ki a veszélyes rájuk nézve.
De Szibiha egy egészen elképesztő logikai bukfenccel – vagy inkább a politikai cinizmus magasiskolájával – azt állítja, hogy az Orbán-kormány bünteti a kárpátaljai magyarokat. Miért? Mert blokkolja Ukrajna EU-csatlakozását. Tehát a kijevi narratíva szerint nem az bünteti a kárpátaljai magyart, aki elvette a nyelvhasználati jogait, aki bezárással fenyegeti az iskoláit, aki másodrendű állampolgárként kezeli a saját szülőföldjén, hanem az az anyaország, amelyik a nemzetközi jogra hivatkozva megkövetelné a kisebbségi jogok tiszteletben tartását a csatlakozás feltételeként –
és aztán Szibiha rezzenéstelen arccal benyögi, hogy Ukrajna már „megvalósított minden legmagasabb szintű kisebbségvédelmi normát”.
Ez az a pont, ahol az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen. Miközben a Velencei Bizottságtól kezdve a kárpátaljai szervezetekig mindenki pontosan tudja, hogy a helyzet korántsem rózsás, Kijev egyszerűen deklarálja, hogy a probléma nem létezik. Nincs itt semmi látnivaló, a jogfosztás valójában jogkiterjesztés, a fekete pedig fehér, a béke meg háború.
De ha már kisebbségvédelem, térjünk át a kétoldalú kapcsolatokra, mert Szibiha geopolitikai víziója legalább annyira riasztó, mint a magyarokhoz való viszonya. Az interjúban nyíltan beszél a boots on the ground, azaz a külföldi csapatok ukrajnai jelenlétének szükségességéről a béke garanciájaként. Majd hozzáteszi, hogy nyugi, nem amerikaiak lennének, csak európaiak – és ugyanebben az interjúban benyögi azt is Szibiha, hogy „Ukrajna nélkül Európa nem tudja megvédeni magát”.
De mindenki megnyugodhat, nem csak a magyaroknak, a lengyel barátainknak is üzent, „senki sem fogja nekünk diktálni a történelmünket” – mondja Szibiha a banderista múlttal és a volhíniai mészárlással kapcsolatos lengyel aggályokra.
Szép kis mondat, főleg hogy ezt az egyik legnagyobb szövetségesüknek mondta, a fegyverek és segélyek fő tranzitországának, Lengyelországnak is odavágnak, ha az a történelmi igazságtételt firtatja. Ha Varsóval ezt megteszik, mit várhatunk mi, magyarok? A válasz egyszerű: semmi jót.
A magyarországi választások közeledtével Kijev láthatóan nem csupán nem riad vissza attól, hogy aktív szereplővé váljon a magyar belpolitikában, de effektíve ilyen babérokra tör. Amikor a miniszter „bármilyen változatra” való felkészülésről beszél, és Magyar Péterben látja a reménysugarat a vétó feloldására, akkor egyértelművé teszi: Ukrajna politikai változást akar Budapesten, mert csak mi vagyunk az akadály a gyorsított – és tegyük hozzá: érdemtelen – uniós csatlakozásuk útjában.
A provokáció tehát adott, a vörös posztó ott lobog a szemünk előtt – épp a kampányban. És most van a legnagyobb szükségünk arra a bizonyos stratégiai nyugalomra. A helyes válasz a hidegfejű, pragmatikus realizmus. Mert nem akarunk katonákat küldeni semmilyen boots on the ground programban a Dnyeper partjára, nem alkudozunk a véreink sorsáról üres hazugságokért cserébe, és nem engedhetjük az uniós csatlakozást, amíg Ukrajna nem teljesíti egyesével az összes feltételt – meg azt sem, hogy mindenféle BlackRock pro bono összetanácsadott ötletekkel adósságba hajszolják Szibiháék az Uniót.
Úgyhogy köszönjük az interjút, Miniszter úr. Tisztább lett a kép. Mi pedig maradunk a nyugalomnál, mert a vörös posztó csak a bikát hergeli, a bölcs embert óvatosságra inti.
Nyitókép: Andrij Szibiha meglengeti a vörös posztót az AI értelmezésében
Ezt is ajánljuk a témában

Mire is lehetne költeni ezt az irgalmatlan sok pénzt, ha az Európai Unió valamilyen véletlen folytán valóban Európával foglalkozna? Elég volna úgy... mindenre. Varga Mátyás Zsolt írása.
