Bringával a Dunakanyarban

„Szobtól Parassapuszta felé veszem az irányt. Miután a félszázalékos gazdasági növekedés pozitív hatása errefelé még nem szivárgott le, alig találkozom autóval, ami egy versenykerékpáros számára maga a mennyország, hiszen lehet tekerni. A környék dimbes-dombos, azoknak ajánlható jó szívvel, akik szeretnek »kiállni« a nyeregből, majd később »kosban« száguldani. A táj errefelé is rendkívül szép, csakúgy mint a korábbi pályán, és természetesen pontosan látni, melyik a magyar, a szlovák vagy éppen a sváb falu. No comment.

Az úthálózatról annyit, hogy ez már az ipolysági kerékpárosvonal: külön nyom nincs a bringások számára, azonban információs táblák árulkodnak arról, hogy jó helyen járok. Az aszfalt minősége magyarországi viszonylatban elfogadhatónak mondható, de azért néhány politikusnak megmutatnék egy-két részt belőle! Vámosmikola, Kemence és Bernecebaráti önkormányzatai, úgy tűnik, sokat tesznek, hogy településük felkapott turisztikai hellyé váljon, igyekezetük dicséretes. Apropó, Kemence! A főutcán ebédelek, a faluban búcsú van, az emberek kedvesek. Bár a pizza nem éppen nápolyi recept alapján készült, de kifogástalan. Egyébként sem Olaszországban vagyok!

Hanem mérhetetlen csalódás a parassapusztai határátkelőn szlovák földre áttekerni. A »senki földjének« magyar része kátyús, a növényzet pedig a maga kedve szerint éli világát. Semmi nincs kitáblázva – pél­dául hány kilométer Szlovákia? Lehet-e még pénzt váltani? Mivel az ember mégis az eurózónába igyekszik.”