Egy Társulat és egy Színház utolsó lapjaira

Június 30-án este egy nagyszabású gála keretein belül elbúcsúzott a Nemzeti Színház Társulata, és Alföldi Róbert. Búcsú volt ez egymástól, a közönségtől, a daraboktól, a színháztól. Búcsú és ünnep.

A legkevésbé akart ezen az estén bárki szomorú lenni színházon belül, és környezetében egyaránt. Persze sokan voltak, voltunk szomorúak, hogy vége egy korszaknak, de ezt el kell fogadni, és el is lehet fogadni. Sokkal inkább ünnep volt ez, hiszen több ezren voltak kíváncsiak valaminek az utolsó mozzanataira. Együtt ültünk, álltunk, füvön, kövön, kisszéken – kinek mi jutott – és sokszor mosolyogtunk. Ünnep volt, hogy egy színházra ennyi ember kíváncsi volt.

Kérdés az, hogy hogyan, és miért is lett vége ennek a korszaknak. Ez a színház, és ez a társulat 2012 decemberéig is jó és sikeres volt, jól működött, mindenki tudta, hogy komoly munka folyik ott. Ráadásul gazdaságilag is működött a koncepció, és fiatalabbak is beültek a színházba. Azonban ha lejár az igazgatói kinevezés ideje, lejár a szerződés, akkor el kell menni. Nyilván fennáll a maradás lehetősége is, ha meghosszabbítják ezt a szerződést. És itt követtek el óriási hibákat a döntéshozók.

A poszt betöltésére több mód van: Kinevezhetik újra az eddigi igazgatót, vagy kinevezhetnek valaki mást, vagy pályáztatnak. Ha kinevezünk valakit, az tiszta helyzet. Alföldi úr, köszönjük szépen a munkáját, nagyon jó volt, de mást szeretnénk az intézmény élén látni. Nyilván fájdalmas lett volna Alföldinek, de megérthető lett volna. Legitim módszer ez is. Azonban a döntéshozók igyekeztek fenntartani egy demokratikus látszat képét, pályázatot írtak ki a posztra. Ha újrapályázott az igazgató, jelen esetben Alföldi Róbert, igyekezniük kellett volna jobban törekedni arra, hogy ez úgy tűnjön, nem lefutott meccs. Az hogy az egyik pályázó – itt Vidnyászky – delegálja a döntőbizottság 80 százalékát, több mint óriási baklövés. Pedig csak egy papíron le kellett volna adnia valakinek a neveket, hogy te küldd őket a bizottságba.

Az, hogy nem hívták meg a pályázat mindkét résztvevőjét az eredmény kihirdetésére, szintén óriási hiba. Lehet elbizakodottságból, esetleg vakságból, vagy tájékozatlanságból már a látszatra sem adtak. Azt azonban vagy elfelejtették, vagy nem törődtek vele, hogy Alföldi Róbert nem egy színház, hanem a Nemzeti Színház igazgatója, és nem csak igazgató, hanem médiaszemélyiség. És azzal, hogy nem figyeltek a látszatra, pont elég felületet hagytak annak, hogy ezt a társulatot a színházszeretők sokáig ne felejtsék el.

Alföldi nem tett sokat, csak annyit, amennyit az az ember, akit kérdeznek. Elmondta a véleményét. Elmondta, hogy mi az, ami fáj neki ebben, mi az, amit nem ért ebből, és mivel van problémája. És erről a véleményéről egyre több média kérdezte meg, egyre többen olvasták el. Öngerjesztővé vált a folyamat – amelyre néha még rátettek egy-egy lapáttal a döntéshozók – amely az egyre élesebben megfogalmazott véleményekben, és az egyre nagyobb nézői sorokban nyilvánult meg. Ebből kerekedett ki az, hogy rendszeresen állva tapsoltak a nézők egy-egy előadás után, hogy még a lépcsők is telítve voltak, és az, hogy Magyarország egyik legismertebb társulata búcsúzott el vasárnap. És ezért lett olyan a búcsúgála is, ezért olvasott fel Spíró György Képviselői Indítványt, ezért játszotta Dés László „Az, aki nem lép egyszerre…” dallamait, ezért volt az a rengeteg politikai áthallás, bírálat, felhang. Mert a döntéshozók figyelmetlenek voltak, és ordított az igazságtalan elbírálás. És erről mindenki beszélni akart, ez ellen. Az ellen, ami „nem etikus”, ahogy Alföldi fogalmazott.

„A hatalom célja, a hatalom maga” – fogalmazott Kovács Ákos Orwell után. Nem ez volt az első lépése a döntéshozóknak, ahol ezt az idézetet demonstrálták, és nem is ez volt az utolsó. De a Nemzeti igazgatóváltásáról hozott döntés volt az, amelynél sokan érezték magukat megszólítva, és az öngerjesztő folyamat arra vezette őket, hogy a maguk módján – jegyvásárlással – kifejezzék: Az ilyen típusú lépés rossz, és káros. És ez független volt attól, hogy valaki fehér, vagy fekete, idős, vagy fiatal, hetero, vagy homoszexuális, balos vagy jobbos. Felejtsük már el a skatulyázást! Egészséges kritikáról van szó, ami lehet színházban, vagy múzeumban, ideális esetben politikai közösségekben is. A kritikai gondolkodás nem bűn, sőt előrevezet. Az Alföldi által vezetett színháznak az volt az erénye, hogy foglalkozott aktuális társadalmi problémákkal. Nem aktuálpolitikával foglalkozott, hanem helyzetekre reagált. Nagy különbség.

Az, hogy az utolsó fél évben kénytelen volt Alföldi, és a színház aktuálpolitikával is foglalkozni, a helyzetnek volt köszönhető. Amennyire lehetett igyekeztek kerülni ezt, de többször a méltóságukat sértették meg. Mind Alföldinek, mind a társulatnak. Gondoljunk csak arra, hogy a pályázat elbírálása után azt mondták, Törőcsik Mari Vidnyászkyra szavazott. Vagy a Kerényi Imre féle becsmérlő interjú, illetve buzizás. Egy idő után, mikor a szeretettel és a gyűlölettel, a lenézéssel ilyen mértékben találkoztak, az is kisebb fajta csoda, hogy képes volt mindenki ember maradni. Az, hogy tudták a munkájukat végezni, és higgadtan bírálni, nem csak káromkodni – és ez nem csak Alföldire igaz, hanem László Zsoltra, Kulka Jánosra, Stohl Andrásra és minden véleményt nyilvánító színészre – az emberi nagyság és teljesítmény.

Lehet szeretni, közömbösnek lenni, vagy bírálni Alföldit és művészetét – kulturált keretek között –azonban az, hogy hatni kívánt, és gondolkodtatni a színházával, az nem bírálható. Az eszközöket, amivel ezt el kívánta érni, meg lehet kérdőjelezni, de a célt nem. Sokan szerették Alföldi eszközeit, mert nem archaizálni akart, hanem modern, XXI. századi színházat csinálni. Nem volt érthetetlen, se nézhetetlen sőt. Haladni akart, előre. Egy előadás és egy darab, akkor lehet csak igazán jó, ha van csattanója, és az bennünk is leül. Ebben nagy volt ez a színház. De nem kell mindegyik előadásnak nagyon komolynak és mélynek lenni, néha jól esik a felszínes fecsegés, és a nevetés is a színpadon. De ezt is lehet úgy, hogy legyen annak tartalma, ne csak üres giccs legyen a színpadon. Ahogy voltak ilyen darabok is a Nemzetiben.

A Nemzeti Színház szólhat és szóljon is a fejlődésről. Egy állami intézmény tükrözi valamelyest az ország képét, a gondolkodás módját, és annak szabadságát. Az Alföldi Róbert nevével fémjelzett Nemzeti Színház Magyarország jó hírét vitte egész Európában. Így lehet az, hogy ez a társulat most egyfajta kiemelt státuszba került sokak szemében. Mert emberek maradtak, végigcsinálták, és nem adták fel az elveiket. És hogy ezt sokan meglássák, maguk a döntéshozók intézték így. Ők tették igazán naggyá őket, a lehetőséget ők teremtették meg. Az emberek már csak felkarolták Alföldiéket. Ez a Társulat nagy tiszteletben, és szeretetben búcsúzott el vasárnap. Utoljára végigmentek az öt év történésein, emlékein, megszorították egymás kezét, megköszönték a nézőknek a szeretetet. Ünnep volt ez, és méltó búcsú, jó pár nehéz nap, és este után.