Trianon árulói akkor és most

„Elfogadhatatlanok viszont azok a múltértelmezések, melyek gyakran aktuálpolitikai felhanggal napjainkban is »belső ellenségeket« és »árulókat« ültetetnek a vádlottak padjára. A 90 évvel ezelőtt keletkezett hamis képzeteknek ma is konjunktúrája van, s ezektől már csak egy lépés a minden problémát a végletekig leegyszerűsítő, saját kudarcainkért mindig külső tényezőket okoló, fekete-fehér szemléletmód. Holott legfőbb ideje lenne megértenünk – szlovákiai magyarként ez fokozottan érvényes – hogy sorsunkért és hibáinkért mi magunk viseljük a felelősséget, a légvárépítő magyarázatok pedig kényelmesek és jólesőek lehetnek, ám előbb-utóbb visszaütnek.

A történelmi Magyarország felbomlását ugyanis a magyar politikai elit elhibázott nemzetiségpolitikája készítette elő. Legkésőbb a 19. század második felétől a korszellem már a nemzeti államok kialakulásának irányába mutatott. Az I. világháború elvesztése ebben a folyamatban a katalizátor szerepét játszotta. Károlyi Mihály naiv pacifizmusa, majd a bolsevik kísérlet ugyan hozzájárult ahhoz, hogy az elkerülhetetlennél súlyosabb békefeltételeket kényszerítsenek Magyarországra, ám az ő tevékenységük sokkal inkább következmény, semmint ok. A legfőbb probléma ugyanis abban állt, hogy a dualizmus kori magyar elit valóságos vaksággal volt megverve és elszalasztotta a lehetőséget arra, hogy a századfordulóra egyre inkább elüszkösödő nemzetiségi kérdést az irányító fél pozíciójából oldja meg. Görcsösen ragaszkodott az »egy magyar politikai nemzet« doktrínájához és elvitatta az önálló nemzeti létet a nemzetiségektől (ekkor még a történeti államhatárokon belül.) Arra a kérdésre, hogy »mi lett volna, ha a nemzetiségek önkormányzati és kulturális követeléseit a magyar állam még a háború előtt teljesíti?« nincs történeti válasz, ám erős a késztetés, hogy úgy véljük, az hosszabb távon sem vezetett volna a magyar állam határainak radikális újrafogalmazásához.”