Valami más lesz, valami silányabb – Interjú Kemény Istvánnal

Pár évvel ezelőtt Bartis Attilával tartottatok egy estet a Nyitott Műhelyben, ahol a moderátor azon viccelődött, hogy mindketten mennyire zárkózott, megközelíthetetlen emberek vagytok. Emlékszem, hogy erre azt válaszoltad, hogy mindig is nagyon szeretted volna, hogy megközelítsenek. Hogy éled meg, hogy sok irodalmi estre, dedikálásra, közönségtalálkozóra hívnak, és interjúkat kell adnod, mint például most?

Frusztráltan. Rosszul beszélek, ilyenkor ez előre idegesít, például most: mert majd kínlódsz a felvett válaszaimmal, hogy leírd őket, emberi formát adj nekik, és én meg ki fogom javítani... Amiért most itt kérek tőled bocsánatot! Egyébként pedig örülök és büszke vagyok, ha hívnak valahova, ha interjút adhatok. Mert alapjáraton annyi az életem, hogy írásbeli feladatokat oldok meg több-kevesebb sikerrel, ilyenkor viszont, mint például most, írónak, költőnek, tulajdonképpen egy fontos embernek érezhetem magam. Ami aztán megint csak ijesztő, mert valami fontosat kéne mondanom, és folytatódik a frusztra... Ha meg véletlenül még sincs frusztra, akkor félő, hogy elbíztam magam.  

Akkor most mondok valamit, amitől remélem, elbízod magad: nagyjából öt évvel ezelőtt az akkor még működő Telep csoport fiatal, tehetséges költőitől hallottam először a nevedet, amit nagy tisztelettel emlegettek. Amikor elindultál a pályádon, volt benned olyan ambíció, hogy egyszer majd az utódok példaképe leszel?

Ez nagyon-nagyon jólesik, de ha jól emlékszem a fiatalkoromra, igazából nem az volt a fejemben, hogy leszek-e példakép, hanem hogy egyszer az életben meg bírok-e írni egy jó verset. Ezzel elvoltam kb. 20 éves koromig, amikor úgy éreztem, hogy végre megvan az a bizonyos „jó vers”. Ezután jött az a szakasz, amikor az lett a kérdés, hogy sikerül-e még egyet írni. És ez a szakasz ma is tart... Jó harminc éve. Akkoriban, 1981-ben alakult meg az ún. sárvári írókör (azokból, akik jártak a diákírók sárvári találkozóján). Tulajdonképpen abban a pillanatban indultam el az irodalmi pályámon, de olyan mérhetetlen távolságban volt tőlem/tőlünk az igazi irodalmi nyilvánosság, hogy az szerintem mai, interneten és diktatúramentesen felnőtt húszévesek számára egyszerűen értelmezhetetlen.     

Mikor és honnan jöttek az első visszaigazolások, hogy te is tudsz „jó verset” írni?

Az első megerősítés éppen a Sárvári Kör volt. Vörös István, Kun Árpád, Tóth Kriszta és sokan mások. És legfőképp Mezey Katalin, aki a Kört vezette, és maga is félre volt állítva (pl. ez is értelmezhetetlen helyzet ma!), mint költő. Olvastuk egymás verseit, egymás közönsége voltunk. Mezey Kati odaadta a Magyar Nemzetnek néhány versemet, de azt mondta, hogy ne várjak semmit. Én nem is vártam semmit, de azért persze minden hétvégén megvettem a Magyar Nemzetet, hátha... Két-három hónap után meguntam, és beletörődtem, hogy ebből semmi sem lesz. Így röppentek el évek. Végül 1984-ben jelent meg az első versesfüzetem, szintén Mezey Katalin segítségével. Abban az időben nagyon ritka volt, hogy valakinek 25-30 éves kora előtt könyve legyen. Huszonévesen még egy folyóirat-publikáció is szinte csodaszámba ment. Szóval velem szinte csoda történt. Később az egyetemen is találkoztam jó pár emberrel, akik szintén írtak, de az a veszett nagy nyilvánosság ott se volt meg.

Sárváron később zsűritag lettél.

Igen, '92-től 2007-ig (a zsűri két örökös tagja Mezey Katalin és Papp Márió mellett). A sárvári találkozókat évtizedek óta mindmáig minden tavasszal megrendezik. Sárvár fogalom a mai irodalomban. 2000 táján például a későbbi Telep csoport tagjainak többsége is ott járt. Onnan ismerjük egymást. És ők Sárvár után vették maguknak a fáradságot, hogy megnézzék a zsűritagok verseit.

Mit gondoltál arról 15, majd 20 évesen, később verseket bíráló zsűritagként, hogy milyen a „jó vers”?

Gyerekkoromban különösen szerettem Weöres Sándort meg Arany János balladáit. De körülbelül 17 éves koromig nem szerettem jobban a verseket, mint egy átlaggyerek. És akkor Ady Endre és Verlaine hirtelen nagyon bejött. József Attila nem varázsolt el, de csodáltam. Ekkor lett elképzelésem a „jó vers”-ről. Azon gondolkoztam, hogy nekem is olyat kellene írnom, mint a Tiszta szívvel, vagy az Őszi chanson. 20 évesen találtam meg T.S.Eliotot, szintén fordításban. Azt mondták, hogy az Átokföldjéből jött az egész modernség, ezért átrágtam magam rajta, persze lábjegyzetek, magyarázatok segítségével. (Eliot saját maga is lábjegyzetelte a verset.) Nem volt könnyű, de utána úgy éreztem, hogy – némi képzavarral – valahogy a másik végéről is látom a költészetet. És aztán persze rengeteg kortárs verset is olvastam. Szóval sokat változtak az ideáim a jó versről. Ma úgy gondolom, hogy jó vers az, ami ami beváltja, amit ígér. Nagy vers: ami többet is ad ennél.

Ugorva az időben, a „veszett nagy nyilvánosság” 2011 februárjában érkezett meg igazán, amikor a Holmiban publikáltad a nagy port kavart Búcsúlevél című versedet. Számos válaszvers, cikk, blogbejegyzés, elemzés, komment született miatta. Kálmán C.György kikiáltotta az év versének, és több helyen is azt lehetett olvasni, hogy a Búcsúvers megújította a magyar közéleti-politikai költészet hagyományait.

Jobbról és balról is értelmezték a Búcsúlevelet, de többnyire leegyszerűsítve, a napi politika felől, aminek nem örültem. Ez a vers arról próbál szólni, hogy évtizedek óta nagyon nagy baj van Magyarországon lélekben, gondolkodásban, mentalitásban, akkora, ami elől talán jobb lenne menekülni. És hogy én elmenekülni nem tudok, de nem tudok megoldást sem. Nem megosztó verset akartam írni. Éppen ellenkezőleg. Személy szerint persze örülök, ha sikerült bármit is megújítanom a magyar költészetben, de nem egy ilyen negatív verssel szerettem volna ekkora nyilvánosságot.

Szerinted mi lehet az oka, hogy a politikai-közéleti költészet nem volt divatban az elmúlt évtizedekben?

A diktatúrában a politikai-közéleti költészet kötelező volt, a líra csúcsa - amitől teljesen elértéktelenedett, a végén meg már mindenki röhögött rajta. És aztán a kilencvenes évek mindenről inkább szólt, mint a költészetről. Például arról a reményről szólt, hogy megyünk az Európai Unióba, van jövő, belátható időn belül Magyarország is gazdag és pont annyira boldog lesz, mint a Nyugat, mert történelmileg egyszerűen erre van ítélve (mint például Görögország ugyebár...). Ez a pozitív jövőkép volt a fejünkben. Aztán beléptünk, jött egy-két tétova év, majd kitört a gazdasági válság, és ma úgy tűnik, hogy ha kikerülünk is ebből valaha, az az ideális EU, ahova valaha vágytunk, már nem lesz többé. Valami más lesz helyette. Valami silányabb. Itthon pedig marad a szegénység, a perspektívátlanság, az örök átmenet. Szóval csalódottságot érzek mindenfelé: magamban, a környezetemben, az országban. Mindez persze nemcsak magyar, hanem legalábbis közép-európai probléma. De Magyarországon mindehhez jön még hozzá az az elkeseredett politikai vallásháború, aminek nincs párja Európában, és ami miatt szinte lehetetlenség közös pontokat találni valamiféle konszenzusos közös jövőképhez. És ilyen nehéz helyzetekben felértékelődik a költészet. És előtérbe kerülnek a politikai-közéleti versek.

Ekkor jött a Búcsúlevél.

Igen, 2011-ben. És talán tényleg volt valami szerepe abban, hogy divatba jöttek a közéleti versek. És abban, hogy vita folyt le 2011-ben a politikai-közéleti költészet létjogosultságáról az ÉS-ben. És ennek a vitának a következtében született meg 2012-ben az Édes hazám antológia a Magvetőnél. Viszont aki végiglapozza ezt az antológiát, azt is láthatja, hogy 1990-től kezdve rengetegen írtak közéleti-politikai verseket Magyarországon – csak nem vettük észre, mert nem volt divatos.

Amikor a kezembe vettem a kötetet, volt bennem valami megmagyarázhatatlan félelem, és gyanakvás ezekkel a versekkel szemben.

Bennem is van. És nehezen győztem le, amikor 1999-ben a szerbiai bombázások kapcsán először írtam közéleti verset. Az ilyen versek romlékonyabbak. Nagyobbat tudnak szólni, de nagyobbat is lehet velük bukni. És tényleg belénk van nevelve egy sznob gyanakvás az olyan vers iránt, ami túl direkt: „az igazi vers lehetőleg ne szóljon semmiről”.

A Búcsúvers és a közéleti költészet kapcsán azon gondolkoztam, hogy amikor olvassuk a napi sajtót, olyan érzésünk lehet, hogy a publicisták versengenek egymással, hogy ki tudja agresszívebben szidni valamelyik politikai oldalt, ki tud jobban odamondani. Gyakorlatilag a politikáról publikálók szinte bármit megengedhetnek maguknak, a nyílt rasszizmustól kezdve a homofóbiáig. Viszont ha egy költő leírja a versében, hogy kiábrándultságában legszívesebben elhagyná a hazáját, akkor kitör az országos botrány.

Ha így érzed, akkor lehet, hogy tényleg így van. És ez fura módon inkább megnyugtató érzés, mert a vers ezek szerint mégis valami külön minőséget jelent: mintha az olvasók lelkében valahol magasabban szólalna meg, mint a publicisztika. Mintha – félve mondom – szentebb volna. Ami félelmetes, de jó érzés.   

A kiábrándultságra visszatérve: ez nemcsak a Búcsúvers, hanem a legutóbb megjelent, A királynál című verseskötetedre is jellemző. Szerintem egy nagyon vagány kötetről van szó, ami őszintén be meri vállalni, hogy kimond nagy dolgokat.

Az ember az idők során változik, és bizonyos életszakaszaiban bevállalósabb lesz. Néha elege lesz abból, hogy arra vár, hogy a nála okosabbak megmondják a tutit a nagy dolgokról. Én sokáig vártam, de aztán úgy döntöttem, inkább elmondom, amit én tartok fontosnak, és úgy ahogy tudom. Inkább hibázzak, mint vélt elvárásokhoz igazodjak, és csak akkor derüljön ki, hogy nem lett volna szabad hallgatni, amikor már késő. Főleg a kötet második ciklusában szereplő, 2007 körül született versek nevezhetők bevállalósnak, mert azokban jöttek össze több év családi vitái, aktuálpolitikai kérdésekkel vegyítve. Amikor tavaly összeraktam ezt a kötetet, sokat gondolkoztam rajta, hogy beletegyem-e ezeket a verseket, de végül úgy döntöttem, hogy pakoljuk bele őket, aztán hadd szóljon.

Nem volt meg benned az a rádöbbenés, hogy mostanra te lettél a nagy öreg, aki megmondhatja a nagy igazságot?

Igen, ez a dolog másik oldala. Hogy az életkoromból kifolyólag lehetnek egy páran, akik tőlem várják a tutit, ahogy én a nálam idősebbektől. Mintha több kérdő tekintetet látnék, mint tíz évvel ezelőtt... Bár utálom a kihívás szót, mégis van egy bizonyos kihívása annak, hogy az ember milyen életkorba kerül. Elég ijesztő erre gondolni. Nem tartom magam hülyének, de nem gondolom, hogy megmondóember lennék, még a szó legpozitívabb értelmében sem. Soha nem tudtam a tutit, és nem is fogom tudni. Vannak bizonyos tapasztalataim, azokat igyekszem elmondani.

Említetted a családi vitákat. Mit szólsz ahhoz, hogy a lányaid a tiédhez hasonló pályán kezdik bontogatni a szárnyaikat? Lilinek másfél éve jelent meg verseskötete a Magvető Kiadónál, Zsófi lassan egy éve slammerként lép színpadra.

Nehéz ezzel bármit is kezdeni az örömön kívül, de tény, hogy mindez nem ért váratlanul. 11-12 éves koruktól kezdve elég valószínűnek tűnt, hogy művészek. Mindezek ellenére, meglepő volt, hogy ennyire hamar indultak el a pályán, és aratnak szép sikereket.

Mennyire próbálod terelni őket, például kiindulva a saját szakmai tapasztalatodból?

Ugyanabban a helyzetben vagyok, mint a legtöbb apa: kamaszkortól kezdve semmi sem jó, amit a gyerekeinek mond. Én már nem vagyok benne a vonatkoztatási csoportban. De ezt el kell fogadni, ez így normális, és a szeretet nem csorbul. Egyébként a lányaim néha azért megmutatják az írásaikat, és ilyenkor – mint „szakértő” – ugyanazokat mondom nekik is, amiket bárki másnak mondanék: ez a sor itt szerintem fölösleges, az a jelző meg sok.

Lili verseit olvasva fölfedezhetünk bennük Kemény István-versrészleteket, vagy azokra való utalásokat.

Hát ezt ő megteheti! Lili 12-13 éves korában történt: titokban elolvasta Az ellenség művészete című kisregényemet, hogy mégis mit írt az apa. És ebben a könyvben van egy óra, aminek több kilométer hosszúak a mutatói, és a mutató vége már nagyon gyorsan szalad, és fut vele az árnyéka is. Lili nagyon meglepődött, és elmondta, hogy ő ezt már kitalálta. Meg is nőtt előtte az ázsióm. Úgy látszik tehát, hogy lehet örökölni agyműködést is. Vannak közös képeink, amiket Lili ugyanúgy használhat, mint én. Úgyis mást fog csinálni belőlük. Ahogy adott esetben Zsófi is.   

Akár azt is lehetne gondolni, hogy apunak vége, most már jöhetnek a trónörökösök, tessék szépen a háttérbe vonulni. A királynál című kötetedből is azonban az derül ki, hogy képes vagy minden egyes kötetedben meglepni az olvasókat. Például 2006-ban számos verseskötet után előrukkoltál egy klasszikus történetvezetésű regénnyel, a Kedves ismeretlennel. Hogyan tudsz megújulni, valami újat, vagy mást mondani?

Ordas nagy közhely, de azt hiszem, az ember tényleg ugyanazt a könyvet írja egész életében. Én biztos. Igyekszem tehát ezt a könyvet jó tágassá tenni. Gyerekkoromtól kezdve próbáltam prózát is írni, de a próza valamiért mindig később csatlakozott a versekhez. A nyolcvanas évek végén írtam Az ellenség művészetét, amit nevezhetünk posztmodernnek, jelentsen ez bármit is, én inkább szentimentális regénynek szántam, de tulajdonképpen prózaversek füzére volt. A kilencvenes években az ÉS-be írtam tárcanovellákat: ebből jött össze a Család, gyerekek, autó című kötet. 1996 őszén írtam az utolsó tárcanovellákat, amik már a Kedves Ismeretlen című regénybe kerültek be, ami 13 évvel később jelent meg a Magvetőnél. Szóval szép komótosan írom azt az egy könyvemet. De nagyon jólesik, hogy látod a megújulást, mert ez nekem nagyon fontos. A megújulás módszere meg az alkatomból fakad: hál'isten rossz a memóriám, ezért ha írok valamit, egy-két nappal később úgy tudok ránézni, mintha nem is én írtam volna. Tehát az olvasó szemével. Az olvasó pedig „csak” két dolgot szeret: ugyanazt olvasni, amit már egyszer megszeretett, illetve mindig valami újat.   

Most mi a terv? Újabb vers- vagy prózakötet következik?

Valószínűbb egy új regény, mert azon dolgozom. Most az az első. Elkezdeni próbálom, de ezerféleképpen, ezért lehet, hogy már évek óta írom.