Tauber Zoltán és az élet maga

Az első magyar paralimpiai és világbajnokunk, a kétszeres Európa-bajnoki ezüstérmes, sokszoros magyar bajnok asztaliteniszező Tauber Zoltán sohasem félt igazán.

Pedig az élet elvette mindkét kézfejét. Az aranyérmét. A feleségét. A járadékát. Megjárta a Kossuth teret is '56 októberében. De a hazáját semmi pénzért nem hagyta el. A torontói olimpián volt a legboldogabb, „az az érem a legfényesebb”.

Szerény. És optimista.

De szerinte ez nem érdem, ez csak a nullás vércsoport hatása. A ma is aktív, 79 éves sportemberrel egy péntek délutáni meccs előtt, a pincehelyiség öltözőjében beszélgettünk. Illetve csak mesélt. Elmesélte az életét.

*

Elkezdhetem? Az életemet?

1934. július 20-án születtem, Felsősegesden, Somogy megyében. Három éves koromban anyám megszöktetett apámtól. Nagycenken elromlott a vonat, kézi hajtánnyal jutottunk Kópházára. Ott a nagyszülőknél nőttem fel. Amikor később apám el akart vinni, anyám azt mondta, bújjak az ágy alá. Apám nem talált meg, így maradtam végleg Kópházán.

Anyám cselédként dolgozott, egy évben egyszer volt velem. 1945-ben elmentem vele cseresznyézni Harka-Kópházára. Az oroszok is a domb tetején szedték a gyümölcsöt; lent az út mentén német ágyúlövedékek hevertek. Anyám azt mondta: „Zolikám, ha hozzányúlsz a lőszerhez, levágom a kezed!” Megérezte előre. Én teljesítettem, íme.

Felrobbant. Odavágott a földhöz. Elméláztam.

Az oroszok a robbanásra elkezdték kiabálni: „Germanski, germanski, germanski!” Szaladtak le a hegyről, hogy pisztolyt nyomjanak a homlokomhoz. Tudtam mit beszélnek, mert Kópháza horvát falu, értettem horvátul. „Én agyonlövöm!” Tamás bácsi, a bognár, aki velünk volt, azt mondta: „nem lövöd!”

Így megmaradtam.

A kezeimet zsebkendővel kötötték el. Az állomáson bent állt az orosz tehervonat, nálam akkor már beállt a sebláz, szomjas voltam. Az orosz egy mokkáskanál vizet adott. Akkor már tudtam oroszul káromkodni.

Úttörőbajnokság, kerületi, majd országos I. hely

Később Kópházán egy elvtársnő megtudta, hogy létezik a Nyomorék Gyerekek Állami Otthona. Budapest, Mexikói út 64, oda kerültem, kijártam a nyolc általánost. Ott kórház volt, rendelés, szabóműhely, cipészműhely, bőrdíszműves. Amikor találtam egy aranygyűrűt, bevittem a főorvosnak. Az jó pont volt.

Egyszer az iskolában verset kellett írni, feltaláltam magam: fordítottam egyet horvátról. Az elejére nem emlékszem.

„Nincs mit enni szegénynek,
mert ha van is, gyermekének.
De a gazdag nem sajnálja,
A szegény, a szegény árva."

Ez egy kicsit rólam is szólt. Akkor fölfigyeltek rám.

A sportszeretet '54-ben indult. Döntő, Puskásék. Akkor láttam, hogy milyen dicsőséget lehet szerezni a hazának sporttal. Láttuk, és mi is büszkék voltunk. Ez fogott meg.

Aztán láttam, hogy pingpongoznak a bőrdíszművesek; megengedték, hogy kipróbáljam. Éreztem: ez menni fog.

Egy év múlva egy pedagógus beajánlott a budapesti úttörő válogatottba. Irány Fehérvár, bajnoki meccs. A többiek mind épek voltak. Mindenki körbeállta az asztalt. Megnyertem a csapatnak 2:1-re, nem kellett többet játszani. Ez volt az első sikerélményem.

Valójában ennél is nagyobb sikerem volt, hogy amikor rágyújtottam, magamban azt mondtam: „mit szeretnek a felnőttek ebben?" Soha többé nem szívtam cigarettát. Valaki akkor is vigyázott rám föntről.

Az otthonban volt pingpongélet. A süketnémák a 60-as szám alatt laktak, velük csaptunk össze. Megalakult a Lendület, ahol Gál doktor volt az edzőm. Nekem akarta adni az ebédjét, soha nem fogadtam el. Az Alsó erdősoron Sebők Miki volt a tanárom a Dózsából. Sokat játszottam a hétszeres világbajnok Soós Ferenccel is, ötszáz forintba'. Tudtuk, hogy nagyon szegény, így mindig ő nyert 2:1-re.

Akkor már volt biciklim. Olyan versenygépet vettem, amelyikre nagy betűkkel rá volt írva, hogy Olimpia. Föntről jelezték, hogy olimpiai bajnok leszek. Ezt a biciklit később ellopták. Most autóval járok.

Golyó által nem vész el

Az iskola után anyagbeszerző és portás lettem a kórházban. 1956-ban is én láttam el a kórházat kenyérrel. Amikor mentem érte a biciklivel, láttam, ahogy jönnek be az orosz tankok. Leadtak rám egy sorozatot, elszaladtam, a kenyér megvolt. Hallottam, ahogy fütyülnek a fülem mellett a golyók. Visszafelé is megállított egy orosz tank: földobtam neki egy kétkilósat, megszabadultam tőle. Elsétáltam a körút sarkán a Sztálin szobor mellett, leköptem.

Ott voltam a Parlamentnél is. Átállt hozzánk egy orosz tank, én meg egy teherautóval követtem. Egy csajjal éltem akkor, vele voltam. A platóról lelógott a lábam, kiszúrt egy ÁVÓ-s. Egy hónap múlva az egész életemet el kellett mesélnem az ÁVÓ-központban, de akkor békén hagyott. Felugrottam egy T34-esre és elénekeltem a Himnuszt.

Föntről lőtték a teret, két tank is egymásnak ment, azok meg egymást lőtték. Elbújtam a Parlament egy oszlopa mögé. Aki szélén volt, kiabált: „Meglőttek! Elvérzek!” A másik oldalamon meg: „Van nálam egy szatyor pisztoly! Szétosszam?” Tankok ellen pisztolyt? Őrült!

A metró felé futottam, mindenhol sérültek jajgattak. A teret még mindig lőtték, egy udvarba menekültünk, hogy kijussunk. Előttem ketten ugrottak le az ötméteres mélységbe. Én is leugrottam harmadiknak, többen nem is mertek utánam jönni.

Hazajutottam, a kapuban találkoztam a csajommal. Mind a ketten sírtunk mint a záporeső.

Helytállásért járt a lakás

Abban az évben kiutaltak nekem egy budai lakást. Ki utalta ki? Tarnóczi, a teniszező anyja. Aki előttünk lakott ott, a Fehérvári úti új lakótelepre került. Egy hónap múlva már könyörgött: „adok magának másfél szobásat, hadd jöjjek ide vissza!” Mondtam neki: „elvtárs, ide többet nem jön vissza, mi a párommal itt fogunk megöregedni”.

A páromat úgy ismertem meg, hogy rendszeresen jártam a minisztériumba kézbesíteni. Akkor futottunk össze a portán. Nagyon csinos csaj volt. Jobbra lépett, én is jobbra léptem. Balra lépett, én is balra léptem. Amikor felértem, azt mondtam a portásnak: ő lesz a feleségem.

Megvalósult az esküvő – ilyen sikereim voltak az életben.

Egy keze volt, de kacsát, csirkét bontott, vasalt, rendet tartott a lakásban. Alföldi volt, valószínűleg az arzénos víz miatt született génhibával. Pszichiátrián végezte szegény.

'66-ban hallottam egy disszidenstől, hogy nagyon fejlett a mozgássérültsport Svédországban. Küldtem levelet Ausztriába, Németországba, Svédországba arról, hogy megalakult a Magyar Mozgássérült Sportkör. A gondnok, akinek mindkét lába hiányzott, konyhanyelven lefordította németre, így jöhettek vissza a meghívók. „Na gyerekek, hová menjünk?” „Legmesszebb, Stockholmba.” Elindultam útlevélért, nem adtam fel. Sikerült; irány a vonat, saját zsebből.

Finn, dán, norvég, svéd játszott, a magyarok kezdtek. Utána már mindenhonnan jöttek a meghívók.

1970-ben alakult meg a mozgássérültek sportköre, Halassy Olivérről neveztük el. Halassy egy lábbal lett olimpiai bajnok vízilabdázó. A Vadászkertnél az oroszok szitává lőtték.

Öt évvel később, Saint Étienne-ben a világbajnokságon nyolc aranyat, nyolc ezüstöt és tizenkét bronzot nyertünk. Így kezdődött.

Egy dráma: 1976, Toronto, olimpia

Egy hónappal előtte Stockholmban voltunk, hazafelé jövet megálltunk, hogy játszunk egy baráti meccset. Peterson lett az ellenfelem, jobb keze hiányzott, bal keze ép volt. Megvert 29:31-re a döntő szettben. Másnap a lapok rólam hoztak fotókat, nagyon dicsértek.

Az olimpia első napján egy magyar látássérült bronzérmet nyert futásban. Megfogtam a kezét: „gratulálok, nagyon szép ez a bronz, de én ezt holnap kifényesítem!” Nullás vércsoport vagyok. Azok mind ilyen optimisták.

Torontóban kivel találkoztam éjfélkor a döntőben? Petersonnal. Ma már nem kerülhetnék vele egy csoportba, szigorúbbak a szabályok. Szervált. 5:0 a javára. Én szerváltam. 5:5. A végén 2:0 a javamra, éjfél. Fölálltunk a dobogóra. Himnusz.

Piros, fehér, zöld zászló: ránéztem, rajta volt a vörös csillag. Eszembe jutott '56. Azt mondtam a többieknek: „Russische Terrorist! Forduljunk a közönség felé!” Mindenki külföldi volt, de megértették; elfordultunk a zászlóktól.

Amikor leléptem a dobogóról, odajött a nagykövet. A fülembe súgta: „Zolikám, gratulálok az aranyhoz. Dél-Afrikában verik a négereket, bojkottáljuk az olimpiát. Irány haza!”

Zokogtam.

Két nap verseny után Madridba mentünk. A többiek úsztak, én ki sem mozdultam a szállodából. Nagyon megviselt.

Hazafelé a Malév-gép már a levegőben volt, amikor megszólalt a pilóta: „Sok szeretettel üdvözöljük az első paralimpiai bajnokunkat, Tauber Zoltánt!” Na, hát az nagyon jólesett. Az egy kis vigasz volt a lelkemnek.

Lenne még mit mesélnem

Egyszer, gyerekként, mentem hátra a kertünkbe, már nem volt kezem. Egy fóliával letakart alak jött velem szembe. Úgy közeledett felém, mint a Holdon az űrhajósok. Kommunikálni akart velem. Nagyon megijedtem, pedig nem voltam beszari gyerek.

Pár évvel ezelőtt felnéztem az égre, csak így brahiból. „Na ufók, segítsetek egy ötöst kitalálni!” Kitöltöttem az ötöst, amivel több mint egymilliárd forintot nyerhettem volna. Elfelejtettem bedobni, aznap meg voltam szédülve. Még a központba is elmentem, de már az is zárva volt.

Megöltek volna a pénzemért, ezért nem nyertem meg az ötöst.

Most csokidíler vagyok. Négykor kelek, Haller, Teleki, mindig dolgozom. A nullás vércsoport.

Olimpiai járadékot nem kapok. Én voltam az első, aki szóvá tette a televízióban, hogy a paralimpikonoknak is járna. Azóta mindenki megkapta, csak én nem, meg az a látássérült. Az ombudsman azt mondta: „jár neki”. Az Alkotmánybíróság elutasított. Elmentem Bárándyhoz, nem vállalt.

Ha pénzről volt szó, akkor nem ment a játék. Pénzben nincs szerencsém.

Varsó, Stuttgart, Stockholm, Berlin, Pozsony, Prága, Bécs, Dijon, Saint Etienne, Janske Lazne, hegyek, jó sör. Nagyon sokan mondták, disszidáljak. Azt mondtam, „én a hazámat nem hagyom el semmi pénzért”. Én a hazámat annyira szerettem, hogy megszakadt volna a szívem külföldön.

Ma már csak a versenyekre járok. Bemelegítésként úszom egyet a Gellértben, húsz perc, aztán masszázs. Ismernek ott is, nem kell fizetnem.

Volt egy csajom, akitől állítólag volt gyerekem. DNS-t nem vizsgáltunk, de magamra vállaltam, ne legyen ő is olyan szerencsétlen, mint én, hogy apa nélkül nő fel.

Még mit?

Hát, egy olyan feleséget, mint amilyen a párom volt.