Magyar hagyományok

„Konzervatív az a személy és az a politika, amelyiknek saját hagyománya van, ti. a hagyományok a plurális világban választhatók -- és ezt a hagyományt gondozza, rendet tart benne. Nem annyira az a lényeg, hogy melyik hagyományt követi valaki vagy valamely politika, hanem hogy ebből kiindulva érveljen és ide érkezzen vissza. A hagyomány megtartó ereje számít, amelyben az jut kifejezésre, hogy a cselekvő számára kedves, értékes az a hagyomány. Ezen túlmenően nem kell indokolni egy hagyomány választását, így lehet valaki tágabban értelmezve konzervatív csaknem bármilyen: liberális, katolikus, sintoista vagy kommunista közegben, minthogy ezeknek mind vannak reflexív és tradicionalista (elít. dogmatikus) vonulatai, jóllehet közben mindegyikük szereti azt hinni, hogy a saját hagyományai alapvetései egyszersmind igazak is. Magamat pl. liberális (tkp. megengedő) konzervatívnak tartom, ami a reflexív konzervativizmus köznapi megfelelője és mindenképp csak Mandineres barátaim számára tűnhet oxymoronnak, akik Tellér Gyula és Lánczi András, sajnálatosabb esetben pedig csak Navracsics orra hegyéig látnak, ahol a dogma (antikommunizmus, yeah!) hatalmas pattanása már rég a szövet alatti mélységekbe szorította az önálló reflexió egykori kíváncsiságát. (A totális képzavar egyetlen gátja az orr mint olyan volt.)

Nem véletlenül írja a nagy angol konzervatív szerző, Michael Oakeshott, hogy bizonyos mértékig mindenki konzervatív, amennyiben ragaszkodik a bevált dolgokhoz, az életének van egyfajta iránya, a személyiségének pedig (pszichológiai értelemben legalábbis) integritása. Konzervatívnak lenni mentálhigiénés kényszer, az identitás feltétele. Az ember alapállapota a konzervatív volta, amelyből ki-kirándul időközönként, de csak azért, hogy kissé átalakulva visszatérjen oda. Az általam értett konzervatív abban különbözik ettől, hogy tudatosan foglalkozik a hagyományával és a saját jellemével (nem a személyiségével -- az liberális-balos!).”