„A magyar csodálatos nyelv, egy külföldi számára elég nehezen megtanulható, bár van, amikor mi is nehezen boldogulunk vele. Időnként olyan érzése támad a honpolgárnak, hogy kialakulóban van egy szörnyszülemény, egy újfajta értelmezési stílus. Nem tudjuk, mit beszélnek. A »víz kiver« ettől a borzalmas állapottól! »Nehogy már« így legyen! A »b…meg« kötőszóvá vált, »kúlos« használni. »Köcsög«, érted »má’«? Csodálatos szép, népi motívumokkal díszített köcsögök, ha tudnák, mire használják nevüket?! »Nagyon nagy arc vagy«, ahogy »lefikáztad« (undorító!) a »kajmánt« (a zsidót) – ez már egyenesen tragikus! »Bekattant« közben, valami rettenetes »bunkón« beszélünk, közben azt hisszük talán, ez a »cream minőség«, amelyet előadunk úton-útfélen. No ez az, amitől »lemegyek hídba«, így aztán »kimondom az őszintét«, lebunkósítottuk a magyar nyelvet.
Az egykori párttitkár elvtárs komcsizik a parlamentben, majd »megmondja őszintén« – képzeljük csak el, mi is lenne, ha nem őszintén beszélne. Sok-sok teendő között azért van mód egy kis »okosságra« is, mondjuk számlagyárat működtetni vagy »offshortozni«, ahogy hallom a tévében a magával roppant elégedett műsorvezetőtől. Ki kéne már menni »Münkenbe«, mert ott nagyon »frankó« dolgokat lehet »lőni«! Ezt egy »nagy arc«, mesélte, aki tudja az összes »okosságot«. »Tök zsír« dolgokat lehet ciházni. Ugye milyen ciki ez az egész »kiskezitcsókolom«? Nem tudom igazán használni a –ban, -ben, -ba, -be ragokat sem, de érthető, mert »tudatomon kívül vagyok«.”