Sose rajongtam Ákosért. Kiskölyökként a Keresem az utam meg a Hűség még tetszett (utóbbi mondandóját is magaménak érzem), csakhogy aztán rockerré értem, és a későbbi lírai, lassú dúdolások untattak. Meg Ákos amúgy is ilyen női előadó, mármint úgy értem, hogy a rajongótáborát többségükben lányok képzik, ami persze nem gáz, rám nagyrészt buzik buknak, amire kevésbé lehetek büszke. Na de mégiscsak idegesítő, hogy ha egy standard fruskával chatelek, akkor a zenei témánál garantáltan vagy a kibaszott 30Y-nal (hogy én mennyire gyűlölöm az altert, azt a rühes kurva élet) vagy Ákossal jön nekem. Szó, ami szó: Ákos bosszantott engem, mind zeneileg, mind jelenségileg. Bögyömben volt.
Eme bosszúm illant el friss performanszának beköszöntekor. A műfajom a metál, a kedvencem Eminem, viszont az elektronikus zene is bejön, fő szempontom, hogy a zene dinamikus legyen. Hát a 2084 című szintipopos konceptlemez szerfelett az, majdhogynem elejétől a végéig. Vissza a Bonanza Banzaihoz. Táncoltatós beatekre parádés énekdallamok, ennél nekem nem is kéne több, Ákos mégis többet ad. Tudniillik a dalszövegek leleményesek, összefüggőek, hogynemondjam elgondolkodtatóak, és egyben ezzel van a probléma, de erről később.
A 2084 (vö. 1984) egy disztópia. A kevés vidám, vagy ha nem is vidám, keserédes darab egyike a kicsit buta, ám annál tutibb Tipikus sztereó. Poén, hogy jóformán a két promó, az Előkelő idegen és a Tipikus sztereó a leggyengébb az albumon, pedig ezek is ütnek.
Ákos külön danol a férfiakról (természetesen egy olyan sztereotípiát is előránt, amely rám speciel nem passzol, de ez most mindegy), de persze szerelemről, nőkről is szó van, többek között a gyermekáldásról: a köztudottan jobboldali Ákos rémlátásában „az anyák már nem szültek többé”. Ugye hallottunk róla, hogy nemrég kifejlesztették a mesterséges méhet, és elkezdték az első nőstényen kívüli kihordást – nyilván évek kérdése, és férfiak után nőkre sincs szükség a fajfenntartáshoz, a műanyag méh megoldja nélkülük. Szóval valóban van min melankóliázni a mai világban, és Ákos modern haláltánca vajmi nyomasztó.
Kossuth-díját lehet vitatni, csak nem érdemes. Akit a Régi jövő briliáns sorai nem győznek meg,
(„Biztos csak álmodtam,
Mert itt most máshogy van,
Elmúlt a régi jövő.
Könnyű a megfejtés,
A B-terv elvben kész,
A baj már rég múlt idő.”)
az az Artisták döbbenetes, rockos balladájának hatására feltétlenül kapitulál.
(„Artisták zuhannak a földre,
Búcsúverset sír a bohóc és a törpe.
De tapsolnak a nézők, mert úgy tudják,
Hogy holnap is jönnek az artisták.”)
Az Előkelő idegent lefikázó Dopemannek kivált ajánlom, hogy ismerje meg a többi tracket. Kötve hiszem, hogy alternatív köztársasági elnököm alkotott valaha értékesebb műveket. És ismétlem: még a sláger Előkelő idegen az egyik leggagyibb közülük.
Hihetetlen kellemesen csalódtam, hirtelen Ákos-fanná váltam 2084-ben. A probléma, mely zavarja közös ünnepünket, hogy bizonyos értelmezésben Ákos – akármilyen zseniális – ellenségem. Nem, nem azért, mert jobboldali, pláne, hogy én is az vagyok. Hanem azért, mert kivételesen nem puszta üldözési mánia gonoszságot látni egy dalszövegében.
A bosszú népe egy korábbi dal, erőltetett szöveggel, lett is belőle botrány, bár Ákos tagadta, hogy az antiszemita lenne. Itt van azonban a folytatása, A szabadság rabszolgái, melyet még nehezebb másképp levenni, még rátesz egy lapáttal; mintha direkt provokálna. Tetézi a bajt, hogy a 2012-es, akarom mondani, 2084-es szöveg, szemben a korábbival, még jó is, költőileg. Így szól:
„Csókkal köszönnek,
És elveszejtenek.
Keresztre vonják,
árva testemet.
Megfeszítenek.
Elvégeztetett.
Nyüzsögnek, mint fű között a hangyák,
A szabadságnak rabszolgái mind.
Mondják, csak a korlátokat bontják,
Aztán zuhannak megint,
Az ítélet szerint.
Rágalmakból húznak
Körém várfalat.
De rab csak az maradhat,
Akit a sorsa megtagad.
Megfeszítenek.
De nem veszíthetek.
Nyüzsögnek, mint fű között a hangyák,
A szabadságnak rabszolgái mind.
Mondják, csak a korlátokat bontják,
Aztán zuhannak megint,
Az ítélet szerint.
Nem kell ide semmi szabály,
Hadd terjedjen el a ragály.
Csak okos érvek kellenek,
S az ember bármit megtehet.
Nyüzsögnek, mint húsomon a lárvák,
A szabadságnak rabszolgái mind.
Mondják, csak a korlátokat bontják,
Aztán zuhannak megint,
Az ítélet szerint,
Ezerből tán egy lesz, aki gyógyul.”
Jól hangzó nóta, semmi kétség, ugyanakkor véletlenül vagy szándékosan helyet kap benne az összes klasszikus zsidósztereotípia: Krisztus-gyilkosság, sötét gátlástalanság, nagy büntetés.
Nem téved Ákos, amidőn azt énekli: „nem veszíthetek”. Nem, veszíteni ettől nem fog. De győzelme nem lesz olyan szép, amilyen lehetne, lehetett volna. Ha mégiscsak Ákos antiszemitizmusát rejti a két obskúrus költemény, és tényleg belekarcolta ezt a szépséghibát ebbe a csodálatos teljesítménybe, akkor ellen ugyan nem állhatok neki, de idéznem kell őt, az alábbi sorok is rá vonatkoznak:
„A gyáva rossztól megsebezve, összetépve –
De győztesen.”