A Radioheadnek elkönyveltem egy gyenge koncertet

„Jómagam is szoktam szomorkodni egyébként. Iparvárosban voltam tizenéves a kétezres évek elején, volt fejhallgatóm is, és szoktam hosszasan hazafelé gyalogolni éjszaka - ezekből következik, hogy van pár, sőt, kimondottan sok számomra kedves Radiohead-dal, illetve en bloc album is. Annyi mindenképpen akad, hogy biztos voltam benne, hogy bár minden bizonnyal nem 2012 a legideálisabb évjárat egy brit alternatív rockdinoszaurusz koncertjét meghallgatni, azért kicsi az esélye, hogy olyan setlist álljon össze, amit esetleg nem élveznék.

Nos, a Radiohead továbbra is meg tud lepni. A fő setlist 90%-át nézve dafke hanyagolják az egész életművet egészen a Hail To The Thiefig (a kánon szerint ugyebár egészen idáig lenne kikezdhetetlen szent tehén a zenekar). Ez nem is lenne baj, ha a legutóbbi lemezt élő ember végig tudná hallgatni, az In Rainbowsról meg nem a legjellegtelenebb dalokat citálnák elénk. Meg, ha úgy általában nem a legjellegtelenebb dalokat citálnák elénk. Ha az egyébként energiától duzzadó dalok, mint a There There nem ilyen enervált, lefolytott lötyögés formájában lennének jelen. Ha legalább történne valami a színpadon és nem csak enerváltan totyognának húsz centiméteres kilengéssel. De ha már ehhez is öregek, legalább a fejenként hatvan eurós egységáron mért belépőért cserébe ne kilenc lcd panelen látható képzaj és közeli felvétel jelentse a látványt.

Túl sok mindenen lehet keseregni itt ahhoz, hogy jusson idő értékelni az olyan finomságokat, mint a bristoli veterán Clive Deamer alázatos dobjátéka kiegészítő pozícióban, vagy hogy legalább nem hoznak Creepre, Justra és Karma Police-ra kihegyezett retrospektív haknit, illetve azt, hogy bizonyára sokak örömére rengeteg ritkaságot is játszottak, és hogy a ráadásokra azért kezdett a jó felé billenni a mérleg. Addigra ugyanis teljesen mindegy volt, a Radioheadnek pedig elkönyveltem egy bárki számára középszerű, az ő ligájukban pedig inkább kimondottan gyenge koncertet.”