Idén tavasszal jelent meg Mándi Tibor Ideológia és hagyomány című könyve a Századvég Kiadónál. A mű a politikai tudás problémáját elemzi az angolszász konzervatív és a neokonzervatív gondolkodásban. Konkrétabban: azt vizsgálja, miként csináltak a neokonok ideológiát a hagyományból, hogy a modern politikai arénában ütőképesen bevethető fegyver álljon a rendelkezésükre; és hogyan hatott a neokonzervativizmus Tony Blair és Anthony Giddens harmadik útjára.
Az angolszász konzervatív hagyomány a kötetben elsősorban Michael Oakeshottot jelenti Mándinál, akit összehasonlít Hayekkal. Oakeshott volt ugye az a radikálisan hagyománypárti gondolkodó, aki a hagyomány puszta sugalmazásaira irányította rá a figyelmet, és elvetett minden
politikai racionalizmust. Sajátosan rímel erre Hayek, aki a piacon fellelhető töredéktudásokra helyezte a hangsúlyt (
„spontán rend”), és maga is régivágású whignek, azaz burke-eiánusnak tartotta magát (akárcsak Oakeshott). Viszont annyiban mégis különbözött vállaltan konzervatív kollégájától, hogy hiányolta a
„szabadság ideológiájának” megalkotását, mondván, nem lehet csak morogni és kullogni a történelem után, ahogy szerinte a konzervatívok teszik (írta mindezt
Miért nem vagyok konzervatív? című esszéjében).
A kötet egyik lábjegyzetében Mándi megemlíti azt a sok variációban terjedő, legendává vált eseményt, ami magába sűríti az egész problematikát: egyszer John Kekes (olvasható vele egy
jó kis interjú 2004-ből, az Origón), a szintén magyar származású amerikai gondolkodó megkérdezte Oakeshottot, hogy mit kezdjenek a szigorú hagyománypártisággal az Egyesült Államokban, ami problémás hagyomány-szempontból, és amit Oakeshott az ideologikus politizálás egyik fő példájának tart. Az angol úriember nemes egyszerűséggel csak annyit válaszolt:
That’s your problem. Nos, John Kekes a saját
műveiben szükségesnek tartja a ringbe szállás érdekében tételesen kifejteni és érvelni a konzervatív gondolkodás mellett, mintegy megideologizálva a konzervativizmust. Ugyanakkor Mándi arra is emlékeztet, hogy Oakeshottnak is voltak engedékenyebb pillanatai, amikor megengedhetőnek tartotta a hagyomány exportját, avagy tételes kifejtését – például annak megvédése érdekében.
A könyv harmadik fejezetében egy érdekes amerikai probléma, a bírói aktivizmus kerül terítékre. Jó-e vagy rossz, ha a legfelsőbb bíróság tagjai nem csak a törvények és az alkotmány betűjére koncentrálnak, hanem kiterjesztőleg értelmezik azt, és így felülbírálják időnként a népet képviselő kongresszus és szenátus döntéseit? Amerikában a bírói aktivizmust a baloldal, például Ronald Dworkin pártolja, míg a bírói önkorlátozást a jobboldal támogatja (Dworkin fő ellenfele a vitában egy bizonyos Alexander Bickel volt).
A kötet nem tér ki a magyar belpolitikára, de hozzátehetjük: Orbán Viktorék első ránézésre ugyanúgy érveltek, ahogy az amerikai jobboldal: nehogy már a népet képviselő parlamentet felülvizsgálhassa az ilyen lépésével a népet korlátozó alkotmánybíróság! Ez pedig, mint többen is
rámutattunk, meglehetősen jakobinus hozzáállás, amennyiben a nép és a kollektív többségi akarat a végső érve. A dolog viszont ennél bonyolultabb. Idézzük csak Molnár Attila Károlynak és Megadja Gábornak a Konzervatóriumra épp a magyar alkotmánybírói aktivitás kapcsán
írt sorait:
„Általában elmondható, hogy mind a bal-, mind a jobboldal gondolkodásában tetten érhető egyfajta episztemológiai paradoxon az elitizmus-populizmus kérdésében. Míg a baloldal saját elméleteit és cselekedeteit korábban a nép, ma valamely elnyomott csoport(ok) vélt vagy valós érdekeivel és akaratával kívánja igazolni, a gyakorlat területén elitista: főként mióta sikerült véghezvinnie Mao »nagy menetelését« az akadémiai szférában. A felvilágosultak mindig a szuverén füle közelébe igyekeztek kerülni, hogy vélt igazságaikat a valóságba ültessék át. Azonban az abszolutista monarchákban csalódniuk kellett 1789 után, és ekkor az új kedvenc a nép lett, és a kedvenc államforma a demokrácia: a népnek kell a főhatalmat adni, amely nép a felvilágosítói tanácsai szerint cselekszik és alkotja meg a szép új, tökéletesen elrendezett világot. A népbe vetett reményük III. Napóleon megválasztásakor ingott meg, és azóta legfeljebb a megteremtendő, de nem a valós – előítéletekkel, vallással, magánérdekekkel, stb. megvert – népre hivatkoznak a helyes politikai cselekvés igazolásaként.
És fordítva, a jobboldal politikai értelemben elitista, nem feltétlenül egalitárius, sőt leginkább nem az: vannak »több-kevesebb« kategóriákban különbségeink, és vannak autoritások, és kikerülhetetlennek látszik az emberek közti viszonyokban az aszimmetriák léte. A gyakorlatban azonban jobban bízik a »nép bölcsességében«, tradícióiban és a konvenciókban, amely hosszú korok tapasztalatainak tökéletlen terméke, mint a bőcsködők okfejtéseiben és érvelésében.”
Nos, ha jól értem Mándi Tibort, az amerikai érvelők elsősorban nem arra a párhuzamra alapoznak, hogy a nem a nép által választott legfelsőbb bíróság a népképviselet korlátozója, míg a kongresszus a népakarat abszolút letéteményese; hanem egy másikra: ebben a vitában a kongresszus a népi bölcsesség, a konvenciók és hagyományok letéteményese, míg a legfelsőbb bíróság tagjai a politikai racionalizmus képviselői. Nos, adódik még egy magyar párhuzam: érdekes kérdés, melyik oldalra kerülne a láthatatlan alkotmányt pártoló Sólyom László ebben a vitában. (Nem vagyok benne biztos, hogy a kontinentális konzervativizmus szempontjából, ha már írott alkotmányokkal kell bíbelődnie, a bickeli megoldás a legkézenfekvőbb. De ezt már csak én teszem hozzá, továbbfűzve Mándi gondolatmenetét.) A szerző szerint a hagyományelvű megoldás végső soron a joguralom elvét jelenti (ami nem azonos a jogállammal).
A bírói aktivizmus elemzése után a neokonok amerikai szerepvállalását vizsgálja a szerző, elsősorban a neokonok számára alapvető (sőt, ahogy Békés Márton a neokonokról szóló
könyvében rámutatott: ma már egyetlen) szempontból, a külpolitikából. Nixon elnök (és tanácsadója, Henry Kissinger)
„realista” hozzáállása, miszerint van a nemzeti érdek, és más erkölcsi skrupulusok nem érdekelnek minket ennek szolgálatában (például hogy kivel szövetkezünk), nem volt szimpatikus a neokonoknak. Ők érzékenyek voltak az amerikai küldetéstudat erkölcsi vonzataira, ugyanakkor Jimmy Carter
„idealista-racionalista” megközelítése sem nyerte el tetszésüket. Ezzel szemben ők a
„neorealizmus” középutas külpolitikáját képviselték, amely szándékuk szerint egyensúlyoz
„hagyomány és ideológia” között, avagy, ha tetszik, a kettő virulens keverékét adja. Ez valósult volna meg többé-kevésbé Ronald Reagan elnöksége alatt. Fontos a nemzeti érdek, de azért figyelembe veszik, hogy milyen a szövetségesnek választott országok berendezkedése.
*
A könyv azt is elemzi, vajon miért ragadt rá Tony Blairre a neokon-neolib címke – munkáspárti létére. Itthon ennek elég egyszerű magyarázata van: aki az Egyesült Államok, illetve George W. Bush szövetségese (volt) a terror elleni háborúban, vagy az arrafelé divatos gazdasági elveket vallja, az nemes egyszerűséggel neokon és neolib lesz a Magyar Nemzet-féle lapokban. Mándi Tibor viszont azt állítja: a New Labour miniszterelnökére és harmadik útjára valóban erős hatással volt a neokonzervatív gondolkodás.
Tony Blair a Munkáspárt – mármint az Old Labour – eretnekje volt. Megkérdőjelezte az egész munkáspárti hagyományt, nem is szerette azt, hivatkozási pontja pedig a 19. századi liberális párt volt – ami ugye évszázadnyi tetszhalott állapot után ma épp együtt kormányoz a Cameron-féle torykkal Londonban. Persze a 19. század régen volt: kérdés, hogy a mai libdemek ráismernének-e akkori pártjukra – de ez valószínűleg minden párttal így van. Giddens és Blair számos régi célt ejtett a Munkáspárt programjából: közölték, hogy az egalitarizmusnak befellegzett, szerették Hayeket és tipikusan jobbos érveket is hangoztattak: a rendszeres segély és hasonlók fokozzák a felelőtlenséget, a járadékvadászatot. Mindezekkel látható, hogy a harmadik út tényleg meghaladja a „régi baloldalt”, ahogy hirdeti magáról. Ám azt is hirdette, hogy meghaladta az új jobboldalt, Reagan és Thatcher hayekista jobboldalát. Az 1997-es választásokon rengeteg thatcherista (például Paul Johnson) Blairt támogatta. Boris Johnson pedig akkoriban azt írta Blair egyik 1998-as beszédéről, hogy „már csak a retikül hiányzik” – mármint ahhoz, hogy a munkáspárti kormányfő teljesen tory elődjéhez hasonlítson.
Mándi Tibor a harmadik út történetének bemutatásával és elemzésével arra jut: míg a neokonzervativizmus elsősorban meggyőződésként született meg, amelyet sikerre vittek képviselői; addig a harmadik út gyökereiben nem más, mint választási stratégia.
„Különösen kiütközik ennek sajátossága, ha színre lépését összevetjük az új jobboldaléval. Utaltunk már arra, hogy az utóbbi több évtizedes előzményekre tekinthet vissza, és hogy a később Reagan és Thatcher által sikerre vitt eszmék kezdetben igencsak népszerűtlennek számítottak. Nem hogy választást nem lehetett nyerni velük, még az is szinte reménytelen vállalkozásnak tűnt, hogy a közbeszéd főáramába bejuttassák őket (…). Akik ennek ellenére kitartottak mellettük, kizárólag azért tették, mert meg voltak győződve arról, hogy igazuk van. Ezzel szemben a harmadik út proponensei mindenekelőtt azzal indokolták az ideológiai váltás szükségességét, hogy ezzel lehet megnyerni a választásokat.”
Megjegyezhetnénk kajánul: tulajdonképpen a felméréseken, közvélemény-kutatásokon alapuló kormányzás (amit jobboldaliak is csinálnak, ha hihetünk
Jaroslaw Gizinskinek, aki emiatt kritizálja Donald Tusk kormányát Lengyelországban) a leginkább tudományosan demokratikus, hiszen az úgynevezett népakarat figyelembe vételén alapul. Mindenesetre Mándi rámutat: nagy mértékben a harmadik útnak köszönhető a spin doctorok túlértékelt szerepe a politikában:
„azt is mondhatnánk persze, hogy a harmadik utas politikusok számára tulajdonképpen a kormányzás is választási kampány”. Így aztán a kommunikációs kormányzás csapdájába esnek (amire itthon is láttunk elég példát). Végül a szerző a politikai racionalizmus, valamint a relativizmus következményeit vizsgálva mindkettőt elveti, és a hallgatólagos tudás, a korlátozott kormányzat mellett teszi le a voksot.
