Ideológia és hagyomány – Honnan jönnek a spin doctorok?

 

Az angolszász konzervatív hagyomány a kötetben elsősorban Michael Oakeshottot jelenti Mándinál, akit összehasonlít Hayekkal. Oakeshott volt ugye az a radikálisan hagyománypárti gondolkodó, aki a hagyomány puszta sugalmazásaira irányította rá a figyelmet, és elvetett minden politikai racionalizmust. Sajátosan rímel erre Hayek, aki a piacon fellelhető töredéktudásokra helyezte a hangsúlyt („spontán rend”), és maga is régivágású whignek, azaz burke-eiánusnak tartotta magát (akárcsak Oakeshott). Viszont annyiban mégis különbözött vállaltan konzervatív kollégájától, hogy hiányolta a „szabadság ideológiájának” megalkotását, mondván, nem lehet csak morogni és kullogni a történelem után, ahogy szerinte a konzervatívok teszik (írta mindezt Miért nem vagyok konzervatív? című esszéjében).

 

A kötet egyik lábjegyzetében Mándi megemlíti azt a sok variációban terjedő, legendává vált eseményt, ami magába sűríti az egész problematikát: egyszer John Kekes (olvasható vele egy jó kis interjú 2004-ből, az Origón), a szintén magyar származású amerikai gondolkodó megkérdezte Oakeshottot, hogy mit kezdjenek a szigorú hagyománypártisággal az Egyesült Államokban, ami problémás hagyomány-szempontból, és amit Oakeshott az ideologikus politizálás egyik fő példájának tart. Az angol úriember nemes egyszerűséggel csak annyit válaszolt: That’s your problem. Nos, John Kekes a saját műveiben szükségesnek tartja a ringbe szállás érdekében tételesen kifejteni és érvelni a konzervatív gondolkodás mellett, mintegy megideologizálva a konzervativizmust. Ugyanakkor Mándi arra is emlékeztet, hogy Oakeshottnak is voltak engedékenyebb pillanatai, amikor megengedhetőnek tartotta a hagyomány exportját, avagy tételes kifejtését – például annak megvédése érdekében.

 

A könyv harmadik fejezetében egy érdekes amerikai probléma, a bírói aktivizmus kerül terítékre. Jó-e vagy rossz, ha a legfelsőbb bíróság tagjai nem csak a törvények és az alkotmány betűjére koncentrálnak, hanem kiterjesztőleg értelmezik azt, és így felülbírálják időnként a népet képviselő kongresszus és szenátus döntéseit? Amerikában a bírói aktivizmust a baloldal, például Ronald Dworkin pártolja, míg a bírói önkorlátozást a jobboldal támogatja (Dworkin fő ellenfele a vitában egy bizonyos Alexander Bickel volt).

 

A kötet nem tér ki a magyar belpolitikára, de hozzátehetjük: Orbán Viktorék első ránézésre ugyanúgy érveltek, ahogy az amerikai jobboldal: nehogy már a népet képviselő parlamentet felülvizsgálhassa az ilyen lépésével a népet korlátozó alkotmánybíróság! Ez pedig, mint többen is rámutattunk, meglehetősen jakobinus hozzáállás, amennyiben a nép és a kollektív többségi akarat a végső érve. A dolog viszont ennél bonyolultabb. Idézzük csak Molnár Attila Károlynak és Megadja Gábornak a Konzervatóriumra épp a magyar alkotmánybírói aktivitás kapcsán írt sorait:

 

„Általában elmondható, hogy mind a bal-, mind a jobboldal gondolkodásában tetten érhető egyfajta episztemológiai paradoxon az elitizmus-populizmus kérdésében. Míg a baloldal saját elméleteit és cselekedeteit korábban a nép, ma valamely elnyomott csoport(ok) vélt vagy valós érdekeivel és akaratával kívánja igazolni, a gyakorlat területén elitista: főként mióta sikerült véghezvinnie Mao »nagy menetelését« az akadémiai szférában. A felvilágosultak mindig a szuverén füle közelébe igyekeztek kerülni, hogy vélt igazságaikat a valóságba ültessék át. Azonban az abszolutista monarchákban csalódniuk kellett 1789 után, és ekkor az új kedvenc a nép lett, és a kedvenc államforma a demokrácia: a népnek kell a főhatalmat adni, amely nép a felvilágosítói tanácsai szerint cselekszik és alkotja meg a szép új, tökéletesen elrendezett világot. A népbe vetett reményük III. Napóleon megválasztásakor ingott meg, és azóta legfeljebb a megteremtendő, de nem a valós – előítéletekkel, vallással, magánérdekekkel, stb. megvert – népre hivatkoznak a helyes politikai cselekvés igazolásaként.

 

 

Nos, ha jól értem Mándi Tibort, az amerikai érvelők elsősorban nem arra a párhuzamra alapoznak, hogy a nem a nép által választott legfelsőbb bíróság a népképviselet korlátozója, míg a kongresszus a népakarat abszolút letéteményese; hanem egy másikra: ebben a vitában a kongresszus a népi bölcsesség, a konvenciók és hagyományok letéteményese, míg a legfelsőbb bíróság tagjai a politikai racionalizmus képviselői. Nos, adódik még egy magyar párhuzam: érdekes kérdés, melyik oldalra kerülne a láthatatlan alkotmányt pártoló Sólyom László ebben a vitában. (Nem vagyok benne biztos, hogy a kontinentális konzervativizmus szempontjából, ha már írott alkotmányokkal kell bíbelődnie, a bickeli megoldás a legkézenfekvőbb. De ezt már csak én teszem hozzá, továbbfűzve Mándi gondolatmenetét.) A szerző szerint a hagyományelvű megoldás végső soron a joguralom elvét jelenti (ami nem azonos a jogállammal).

 

A bírói aktivizmus elemzése után a neokonok amerikai szerepvállalását vizsgálja a szerző, elsősorban a neokonok számára alapvető (sőt, ahogy Békés Márton a neokonokról szóló könyvében rámutatott: ma már egyetlen) szempontból, a külpolitikából. Nixon elnök (és tanácsadója, Henry Kissinger) „realista” hozzáállása, miszerint van a nemzeti érdek, és más erkölcsi skrupulusok nem érdekelnek minket ennek szolgálatában (például hogy kivel szövetkezünk), nem volt szimpatikus a neokonoknak. Ők érzékenyek voltak az amerikai küldetéstudat erkölcsi vonzataira, ugyanakkor Jimmy Carter „idealista-racionalista” megközelítése sem nyerte el tetszésüket. Ezzel szemben ők a „neorealizmus” középutas külpolitikáját képviselték, amely szándékuk szerint egyensúlyoz „hagyomány és ideológia” között, avagy, ha tetszik, a kettő virulens keverékét adja. Ez valósult volna meg többé-kevésbé Ronald Reagan elnöksége alatt. Fontos a nemzeti érdek, de azért figyelembe veszik, hogy milyen a szövetségesnek választott országok berendezkedése.

 

*

 

A könyv azt is elemzi, vajon miért ragadt rá Tony Blairre a neokon-neolib címke – munkáspárti létére. Itthon ennek elég egyszerű magyarázata van: aki az Egyesült Államok, illetve George W. Bush szövetségese (volt) a terror elleni háborúban, vagy az arrafelé divatos gazdasági elveket vallja, az nemes egyszerűséggel neokon és neolib lesz a Magyar Nemzet-féle lapokban. Mándi Tibor viszont azt állítja: a New Labour miniszterelnökére és harmadik útjára valóban erős hatással volt a neokonzervatív gondolkodás.

 

Tony Blair a Munkáspárt – mármint az Old Labour – eretnekje volt. Megkérdőjelezte az egész munkáspárti hagyományt, nem is szerette azt, hivatkozási pontja pedig a 19. századi liberális párt volt – ami ugye évszázadnyi tetszhalott állapot után ma épp együtt kormányoz a Cameron-féle torykkal Londonban. Persze a 19. század régen volt: kérdés, hogy a mai libdemek ráismernének-e akkori pártjukra – de ez valószínűleg minden párttal így van. Giddens és Blair számos régi célt ejtett a Munkáspárt programjából: közölték, hogy az egalitarizmusnak befellegzett, szerették Hayeket és tipikusan jobbos érveket is hangoztattak: a rendszeres segély és hasonlók fokozzák a felelőtlenséget, a járadékvadászatot. Mindezekkel látható, hogy a harmadik út tényleg meghaladja a „régi baloldalt”, ahogy hirdeti magáról. Ám azt is hirdette, hogy meghaladta az új jobboldalt, Reagan és Thatcher hayekista jobboldalát. Az 1997-es választásokon rengeteg thatcherista (például Paul Johnson) Blairt támogatta. Boris Johnson pedig akkoriban azt írta Blair egyik 1998-as beszédéről, hogy „már csak a retikül hiányzik” – mármint ahhoz, hogy a munkáspárti kormányfő teljesen tory elődjéhez hasonlítson.

 

Mándi Tibor a harmadik út történetének bemutatásával és elemzésével arra jut: míg a neokonzervativizmus elsősorban meggyőződésként született meg, amelyet sikerre vittek képviselői; addig a harmadik út gyökereiben nem más, mint választási stratégia.

 

Megjegyezhetnénk kajánul: tulajdonképpen a felméréseken, közvélemény-kutatásokon alapuló kormányzás (amit jobboldaliak is csinálnak, ha hihetünk Jaroslaw Gizinskinek, aki emiatt kritizálja Donald Tusk kormányát Lengyelországban) a leginkább tudományosan demokratikus, hiszen az úgynevezett népakarat figyelembe vételén alapul. Mindenesetre Mándi rámutat: nagy mértékben a harmadik útnak köszönhető a spin doctorok túlértékelt szerepe a politikában: „azt is mondhatnánk persze, hogy a harmadik utas politikusok számára tulajdonképpen a kormányzás is választási kampány”. Így aztán a kommunikációs kormányzás csapdájába esnek (amire itthon is láttunk elég példát). Végül a szerző a politikai racionalizmus, valamint a relativizmus következményeit vizsgálva mindkettőt elveti, és a hallgatólagos tudás, a korlátozott kormányzat mellett teszi le a voksot.