„Igen, nem, talán, majd – aki követte a fejleményeket, tapasztalhatta, hogy magyar álláspontként ezek mindegyike elhangzott valamilyen formában az elmúlt órákban Brüsszelben. Nincs mit szépíteni: a magyar küldöttség valamit nagyon elrontott. Innen, az aszófői íróasztalom mellől biztosan nem venném a bátorságot, hogy kitaláljam, mi lehetett az oka ennek a bizonytalankodásnak. Felkészületlenség, figyelmetlenség, átgondolatlanság vagy csak egyszerűen valamilyen taktikázás – a sajtó ezek mindegyikéről írt már. A lényeg azonban most nem ez, hanem az egyértelműen káros percepció: a magyar kormány álláspontja érthetetlennek és zavarosnak látszott – ez a világlapok kommentárjaira tekintve nehezen cáfolható. (...)
Most, amikor a kormány láthatóan eljutott addig a pontig, hogy hajlandóságot mutat a voluntarista politikai kormányzás és a »valóság« összebékítésére, azaz megteremtődni látszanak a politikai korrekció feltételei, kiemelt jelentősége van annak, hogy ezt a szándékot demonstrálja is a kabinet. A maihoz hasonló botladozások azonban azt mutatják, hogy nem lesz egyszerű az átmenet, a váltás: ha nem vagyunk tisztában a saját érdekeinkkel, ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy mit akarunk, ha félünk a váltás politikai következményeitől, ha csak fél szívvel támogatjuk a korrekciót, de jobban szeretnénk a korábbi politikát folytatni, akkor a végeredmény nem lehet más, mint a most előadott furcsa tojástánc. Ebben azonban soha nem voltunk jók: inkább cövekeljünk le egy álláspont mellett és érveljünk elkötelezetten annak érdekében, mert az egyre érthetetlenebb, ugyanakkor mégis egyre átlátszóbb kettős beszédből semmi hasznunk nem származik.”