„Haladjunk sorjában: amennyiben a zenészként a jelek alapján megélhetéshez nem jutó panaszos abbéli meglátásának kívánt e kijelentéssel hangot adni, miszerint a kétkezi munka maga volna a legalsó létszint, nos, ez esetben nem tudok segíteni, lásd majd alább.
Ha viszont csupán annyi történt, hogy egy hányatott sorsú művészlélek zaklatott életkörülményei folytán szimplán összekevert okot és okozatot, úgy egy higgadtabb pillanatában tán még majd maga is belátja azt. Hogy tudniillik ama legalsó létszintbe jutást egyáltalán nem a helyzettel járó közpénzjuttatás nagysága, hanem sokkal inkább maga a tény jelzi, miszerint alanyunk az adott körülmények között képtelen létének önálló fenntartására. (...)
Mert láttam már én szobrászművészt épülethomlokzatot burkolni, diplomás logisztikust bringával futárkodni, papíripari mérnököt házkörüli munkákban ezermesterkedni, hogy majd a két éve állástalan pályakezdő pszichológus apja asztalosműhelyben való szorgoskodását a sorból valahogy ki ne felejtsem.
És hogy bár mindegyikük úgyszintén fenn van ama fészbukon, ott a mai napig még egy sem vizionált közülük magának mindezekért csíkos rabruhát.”