Kitántorgók – avagy a jövőre váltott múlt

„Egyetemista koromban egy olyan országról álmodoztam, ahol mindenki szabadon megválaszthatja, hol él, és nem kényszeríti a munkalehetőségek hiánya és a kulturális, szórakozási lehetőségek centralizáltsága Budapestre (vagy bárhova máshova). Persze már akkor is tudtam, hogy ez álom, hiszen úgy nőttem fel, hogy láttam: a legnagyobb üzlet a hamis diákigazolányok és bérletek köré épülő biznisz, hiszen tőlünk csak egy órányira fekszik a főváros. A teljesárú bérlet 50 ezer, a diák 5 ezer forint: az 5.55-ös, a 6.10-es, a 6.15-ös, a 6.30-as és a 6.45-ös buszok mindegyike pedig hétfőtől péntekig zsúfolásig teli, a lépcsőkön is kapaszkodnak emberek – a többség nem akar munkanélküliként tengődni vagy százezer forintból családot eltartani. A kistérség közel 60 ezer embere jórészt tizennyolc alattiakból és negyven fölöttiekből áll, az én generációm már érettségi után elhagyta a süllyedő hajót. Az amerikaiak mexikói vicce jut eszembe: miért él csupa féllábú, félkarú ember az USA-Mexikó határon? Mert akinek minden testrésze megvan, már rég átúszott, átrepült vagy átfutott az Egyesült Államokba.

(...)

Jól emlékszem az összehasonlításra, amikor tizenegy hónapon át nem hallottam magyar szót tizenhét éves koromban. Kicsi, régi Forddal hoztak haza a repülőtérről, ámultam a koszos, elhanyagolt , szürke országutakon és az ideges, rosszul öltözött embereken. »Szűk, mocskos és szomorú« – kaptam magam a gondolaton a hátsó ülésen, és csodálkoztam, mert soha azelőtt nem láttam még így ezeket az utakat, ezeket az embereket. Furcsa volt a kimondott magyar szó is, mert egészen más kimondani és leírni – és akkor hol volt még a Skype és az MSN! Aztán előbukkant az M3-as kijáratánál az ismerős táj, láttam már annyiszor és annyiféleképpen, és egyszerre megindultak bennem a verssorok: »Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.« Azóta sem tudok ettől szebb versre gondolni, ami jobban megfestette volna az érzést, ahogy magam számára ismeretlen és érthetetlen szeretettel visszatértem a szülőhelyemre, amit akkoriban déli szomszédjaink forrongásai fontak át, az amerikaiak számára érinthető közelségen belül.

És bár nem láttam odakint, a határon túl, kolbászból font kerítést, láttam valamit, ami tizenegy hónap alatt is megérintett: a munka becsületét.”