Budapest, az esetleges város

„Húsz év távolából visszatekintve eldönthetetlen kérdés, hogy ha az ideális forgatókönyv valósul meg, az alulról jövő, kerületi civil szándék egyesülhetett volna-e budapesti közakarattá. Talán nem. Az azonban biztos, hogy a pártérdek uralta szétaprózottság kompromisszumképtelenséget szült. Nem állítom, hogy ennek így kellett lennie, de mégiscsak az van, hogy húsz éve senki se néz előbbre az orránál, és esze ágában sincs Budapestben gondolkodni - mintha csak szögesdrót és vámsorompó választaná el egymástól a huszonhárom fővárosi kerületet. Ebből a kizárólag közvetlen közelbe (választópolgárok) és fölfelé (párt) terjedő rövidlátásból következik a városműködés és városfejlődés megannyi esetlegessége. Hogy a tőke jelöli ki plázák formájában az új városközpontokat, a közigazgatás és közszolgáltatás meg csak fut utána. Hogy valódi új településközpontok nem létesültek, így alvóvárosokká degradálódnak, rosszabb esetben szlömösödnek a lakótelepek; de ezzel párhuzamosan a kereskedelem periferizálódása elszívja az éltető energiát a belvárosi üzletektől is, ami aztán a belső területeken rontja az élet minőségét. Hogy aki épít, az nem lát el az utca túlvégéig: sétálóutcák, csökkentett forgalmú főútvonalak létesülnek úgy egy-egy kerület tervei szerint, hogy kérdésként sem vetődik föl, mi lesz a szomszéd kerületek közlekedésével, hogy birkóznak majd meg ott a dugókkal, a parkolás megnövekvő terheivel.

A fővárosi közműcégeket és a kerületi közvagyont fosztogató szabad rablás valószínűleg nem következett egyenesen abból, hogy a pártstruktúra eluralta a helyi önkormányzatokat. Ehhez gátlástalanságból és erkölcstelenségből táplálkozó egyéni ambíció is bőven szükségeltetett. A botrány azonban akkora, és olyannyira közérthető, hogy egyszeriben reflektorfénybe borította Budapest megannyi gondját-bánatát. Hogy ami eddig volt, az így nem mehet tovább, ez mindenki számára világos. Most már csak a hogyan tovább a kérdés. És itt van a legnagyobb baj. Ha nem a jövőnkről volna szó, akár pompásan szórakozhatnánk is a fővárosért versengő pártok semmitmondó, egymást csak populista szólamaikban fölülmúló programjain, amelyeket ki-ki reménybeli választója szája íze szerint főzött ki, bőkezűen adagolva dugódíjat, ingyenes tömegközlekedést, a bűnözés viszszaszorítását, vagy úgy általában, forsriftos rendet, de egy csipetnyit sem szórva bele a status quót veszélyeztető, strukturális változás ígéretéből.”