A magyar jogtörténet intézménnyé vált személyisége: Nizsalovszky Endre emlékezete

Fotó: archív

Nizalowski Attila írása

Nizsalovszky Endréről (1894-1976) őrzök egy személyes emléket, már ha annak lehet nevezni az ilyet. Aznap, amikor elhunyt, a nagyanyám értem jött korán az iskolába, s útközben elmondta, hogy a halálhírt este be fogják mondani a tévéhíradóban. S tényleg bemondták, mert életútjának és életművének lezárulta országos jelentőségű volt.

Nizsalovszky százharminc évvel ezelőtt, 1894. szeptember 25-én született Békéscsabán. Apja itt volt a városi bíróság elnöke, édesanyja pedig tisztségviselő a helyi jótékonysági szervezetekben. Felmenői között számos jogász volt még – 

Pályája nagyváradi, debreceni és berlini tanulmányok után 1920-ban indult az Igazságügy-minisztérium törvény-előkészítő osztályán, majd az oktatási és tudományos életben teljesedett ki. Nemzedéke a világháborúk és Trianon miatt a legtöbb feladatot kapta a sorstól, és a legnagyobb csapásokat szenvedte el. Magánjogász lett, de foglalkozott jogfilozófiával, jogtörténettel is. Egyike volt annak a háromnak, akik megírták az első magyar polgári törvénykönyvet 1959-ben. Illetve részese volt az 1928. évi magánjogi törvényjavaslat kidolgozásának is, amely ugyan nem lett országgyűlés által alkotott törvény, de a bíróságok akként alkalmazták, akárcsak korábban a Tripartitumot.

Több száz szakcikk, könyv, jogszabály került ki a tollából, nem egy műve ötszáz-ezer oldalas.  Tanított a Debreceni Egyetemen, a Műegyetemen, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol egyszerre két tanszéket vitt, és ahová meghívással, pályázás nélkül került. 

Fegyelmi úton kitiltották az egyetemi és az akadémiai életből, írásai hosszú időn át nem jelenhettek meg.

A könyvtárakból és levéltárakból azonban nem tilthatták ki. Így született meg két máig megkerülhetetlen monográfiája, A család jogi rendjének alapjai (1963), valamint A szerv- és szövetátültetések joga (1970). Mindkettőt lefordították idegen nyelvekre. Bekerültek a nagy könyvtárakba Moszkvától Washingtonig, és a kor jeles szakértői reflektáltak rájuk, nemzetközi hírnevet szerezve Nizsalovszkynak. Sikeréhez hozzájárult, hogy ezen új jogterületek abban az időben alakultak ki, 

1984-ben, posztumusz jelent meg a Tanulmányok a jogról című könyve, amelyet két kiváló tanítványa, Mádl Ferenc és Peschka Vilmos szerkesztett. Ekkoriban vette kezdetét a jogi rendszerváltás: Sólyom László alapvető műve, A személyiségi jogok elmélete is előtte nem sokkal jelent meg. Nizsalovszky könyvébe a második világháború előtt írt jogfilozófiai művei, és az 1956 után az asztalfióknak készült írások is bekerültek. Különös módon így ő is hozzájárult az új jogi szemlélet kialakulásához, ami aztán a jogállam és a demokrácia koncepciójához vezetett az évtized végén.

Nizsalovszkyval kapcsolatban kevésszer említik, hogy 

nem hivatalos jogi tanácsadója a mindössze tizennyolc éves korában kivégzett mártírnak. Amiért később a Mansfeld család kegyelettel emlékezett meg róla időről időre. Mansfeld értelmetlen halála ellen talán saját fia emléke miatt is küzdött, akit tizennégy évesen, két évtizeddel korábban veszített el. 

Nizsalovszky Endrét 1956 elején a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottsága elnökévé választották, ahol síkra szállt a világháború után igazságtalanul bebörtönzött vagy a pályáról eltiltott régi professzortársaiért. A legmagasabb jogtudományi tisztségre történő megválasztása ugyanakkor nem volt magától értetődő. Tíz éven át gáncsolták ezt megelőzően. Ő volt a régi, polgári rend híve, aki „nem tud szabadulni a múlt csökevényeitől”. 

majd a forradalom napjaiban a Rádióban is. Utóbbira azért került sor, mert időközben megválasztották az Akadémia élére Kodály Zoltánnal együtt, és beszámolt az akadémikusok tanácskozásáról.

Legnagyobb ellenfele, ellensége a fiatal kommunista, Eörsi Gyula volt. Kettejük hosszú, elkeseredett küzdelmét azonban kár lenne pusztán a jó és a rossz harcának láttatni a rákosista félőrületben. Eörsi ugyanis Nizsalovszkyhoz mérhető intelligencia volt, szakmai és tudományos munkája később az övével vetekedett. Harcuk pedig vigasztalan, mert Trianon után nem lehetett nyertese. A mi országunkban egyszerűen nincs annyi szellem, hogy ki lehessen iktatni embereket, mert nincs, aki aztán a helyükre lépjen elvégezni a munkát. Így eshetett meg, hogy Nizsalovszky és Eörsi, minden ideológiai, vallási, szakmai és nemzedéki ellentéteik dacára időnként kényszerűen egymást minősítette a tudományos előmenetelben, majd együtt kellett jegyezzék az 1959. évi polgári jogi törvényt is – egy szebb, de legalábbis hatékonyabb Magyarországért.

„A dogmatizmus korszakának valóságos intézményévé váltam, amit, ha nem lett volna meg, valósággal fel kellett volna találni” – mondta egy beszédében 1956-ban. Rehabilitációjára 1994-ben került sor, születésének századik évfordulóján. 

megtisztítva nevét az igaztalan vádaktól és büntetésektől. Nem tudni, mi okból, de szülővárosa, Békéscsaba máig elhanyagolja a rá való emlékezést.

Magam azt hittem, hogy sok újat már nem tudhatok meg Nizsalovszkyról. Azonban tételesen sorba véve újra a munkáit kiderült, hogy ma már majd’ minden könyve, cikke, törvényi kommentárja és bírósági döntvénytára elérhető digitálisan. 

Továbbá még egy érdekes részlet derült ki az életéből. Ő volt a világháború előestéjén a Magyar-Lengyel Jogászegyesület egyik megalapítója és vezetője. Ráadásul bizonyos személyes kapcsolat is fűzte gróf Széchenyi Károlyhoz, aki Klebelsberg Kuno tanítványa és politikai örököse volt, ekként pedig a Magyar-Lengyel Szövetség elnöke, majd a világháború alatt a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság megalapítója, és első elnöke. Korabeli hírlapi cikkekből ismert volt eddig is, hogy 

A most előkerült néhány adat azt sejteti, hogy a második zsidótörvény hatályba lépte után másképpen is igyekezett zsidó honfitársain segíteni Széchenyivel együtt.

Nizsalovszky Endre alig negyvenöt évesen lett akadémikus. A nevezetes Budai Katolikus Kör alelnökévé is megválasztották, így 1940-ben ő tarthatta meg az Apponyi Albertre emlékező serlegbeszédet, ami intellektusának talán legszélesebb körű, legmagasabb elismerése volt. Mit lehet még mondani róla egy ilyen rövid írásban? A közé a kilenc jogtudós közé tartozik, akiknek életpályája alapján Vékás Lajos néhány éve megírta a magyar magánjog kétszáz éves szellemtörténetét.