„Nálam többet senki sem dolgozik!” – a visszatérő Tóth Balázs Ronaldóról és az elmúlt félév hullámvasútjáról a Mandinernek

Hogy érzi magát a várva várt visszatérést követően? Milyen volt belülről a Hull City elleni FA Kupa-mérkőzés?

Lelkileg óriási megnyugvást jelentett, amikor elkezdhettem újra a csapattal edzeni, az meg főleg, hogy azóta végre megvolt az első éles meccsem is, és nem éreztem semmilyen fájdalmat – válaszolta a Mandinernek Tóth Balázs. – Dacára annak, hogy eredetileg kilencven percet terveztünk, végül 137 lett belőle… Ennyi kihagyás után nyilván érzem, hogy nem vagyok még százszázalékos állapotban: a bal lábam még nem annyira rugalmas, mint a jobb, de ez is vissza fog jönni az edzésekkel. 

Elképesztően sűrű féléven van túl: nyári „ígéretéhez” híven nemcsak Blackburnben sikerült megőriznie az 1-es mezt, de a felkészülési meccsek után a válogatottban is fontos szerepet kapott a vb-selejtezőkön. Miként élte meg, hogy ennyire a reflektorfénybe került?

Nagyon készültem rá egész nyáron, és nem is ment rosszul a védés a Blackburnben, annak ellenére, hogy nem kezdtük jól a bajnokságot. Sok és fontos védésem volt, talán ennek is köszönhető, hogy kaptam válogatott meghívót. Az írek elleni hazai meccs után történt, hogy Dibusz Dénes érzett valamit a combközelítő izmában, és bár injekcióval talán tudta volna vállalni a következő pótselejtezős meccseket, végül inkább nem kockáztattak, tekintve, hogy már egy régebb óta húzódó problémáról volt szó. Ekkor Rossi mester behívott magához Szappanos Petivel, majd közölte, hogy most úgy döntött, nekem szavaz bizalmat. Ami azt jelentette, hogy egyből a portugálok ellen ugrok be a mély vízbe, hazai pályán, a Puskás Arénában, telt ház előtt… Talán mondanom sem kell, nemcsak a 2025-ös év, de egész életem eddigi legszebb élménye volt, főleg, hogy a gyerekkori példaképem, Cristiano Ronaldo ellen debütálhattam címeres mezben tétmeccsen. 

Gondolta volna, hogy ez megadatik, és pont így? Elvégre az ilyen meseszerű dolgoknak a mai, modern futballban már elenyésző az esélye...

Őszinte leszek: nekem csak ez járt a fejemben! Kérdezze csak meg a többieket! Otthon a családnak, és Blackburnben a kapusedzőmnek is azt fújtam egész évben, hogy pontosan tudom, mikor játszunk majd a portugálok ellen, én pedig szeretnék ott lenni ellenük a pályán. 

Akkor tudatosult bennem, hogy ez tényleg meg fog valósulni, és mekkora lehetőség előtt állok, amikor a keret kihirdetése után sorra záporozni kezdtek a gratulációk. 

Milyen reakciókat kapott a lefújás után? A nővére posztja például óriásit ment, de felteszem, a klubjánál is igen büszkék voltak magára.

Persze, otthon is, a klubnál is követte mindenki a mérkőzést, még a vezetőedzőm és a kapusedzőm is. 

Szóval mindenki velem együtt örült. Tényleg fantasztikus érzés volt. Még úgy is, hogy a pontszerzés akkor sajnos nem jött össze, pont a végjátékban úszott el. Persze, aztán valahol visszaadta az élet: azután, hogy otthon a végén mi kaptuk, Lisszabonban mi szereztük a fontos gólt. Akkor minden nagyon jól nézett ki, aztán történt, ami történt… 

Úgy látszik, az élet már csak ilyen: amikor kezd minden gyanúsan jó lenni, hirtelen visszaránt a földre – gondolok itt az ön esetében a lehető legrosszabbkor érkező térdsérülésére, megfejelve az írek elleni drámával, amit ráadásul a partvonalon kívülről kellett néznie...

Ez pontosan így van. Végre minden kezdett összeállni, a bajnoki és a válogatottbeli teljesítményem nyomán az önbizalmam is megnőtt: a klubbal produkáltunk egy hárommeccses győzelmi szériát, úgy, hogy ehhez én is kulcsvédésekkel tudtam hozzájárulni – például életem legnagyobb bravúrjával a Leicester ellen, 1–0-s vezetésnél. 

Úgy éreztem, végre minden klappol, ám valóban, amikor az élet ennyi szépet és jót ad, szinte sorsszerű, hogy valami rossz következik. 

Sajnos esélytelen volt, hogy ott legyek az utolsó két világbajnoki selejtezőn. De még ezt is meg tudtam volna emészteni, ha sikerül kivívnunk a pótselejtezőt. Megkockáztatom, az ominózus ír meccs nagy részében az addigi legjobb játékát mutatta a csapat, a végeredmény mégis ismert. Így még fájdalmasabb volt az egész, nem is nagyon tudnám megfogalmazni, mit éreztem akkor és ott.

A rehabilitációja során nem félt attól akár csak tudat alatt is, hogy posztriválisa, Aynsley Pears került vissza a Blackburn kapujába, akitől ön anno pont ugyanígy, egy váratlan sérülés nyomán orozta el a kezdő pozíciót?

Az én agyamban egyáltalán nem mocorgott ilyesmi, sőt Aynsley-nek is szurkolok, hogy jó teljesítményt nyújtson, már csak a klub miatt is. Emberként is kedvelem, segítek neki bármiben, ha kell, szóval ebből a szempontból nincs bennem az a klasszikus értelemben vett rivalizálás. 

A visszatérése megint egy érdekes történet, hiszen napra pontosan egy évvel a blackburni debütálása után lehetett ott újra a pályán. Gólt – ahogy akkor – ezúttal sem kapott, most viszont ez is kevés volt a továbbjutáshoz. 

Hihetetlenül jó érzés volt újra pályán lenni, borzasztóan hiányzott a foci – teljesen meg is nyugodtam, amikor elkezdődött a bemelegítés és utána a meccs. Az mindenképpen jó jel, hogy sikerült kapott gól nélkül lehoznom a rendes játékidőt és a kétszer tizenöt perc hosszabbítást is, úgy, hogy közte voltak azért fontos védéseim is. A büntetőpárbaj során az ellenfél első tizenegyesét is hárítani tudtam, de csalódott vagyok, hogy végül mégis kiestünk, mert tőlünk sajnos ketten is hibáztak. 

Ez az érme egyik oldala. A másik, hogy – bár ezt fáj kimondani – a realitások talaján maradva nekünk most valószínűleg az a legjobb, ha csak a bajnokságra koncentrálunk, mert ott sajnos nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogyan szeretnénk. 

Erre mindjárt visszatérünk, de előtte csak kíváncsiságból: az az Ollie McBurnie, aki korábban a PL-ben is játszott, és akinek a rendes játékidőben is kivédte egy nagy helyzetét, a tizenegyesrúgásoknál mintha gúnyosan odaszólt volna önnek azután, hogy elég flegma módon belőtte a saját büntetőjét a kapu közepébe. Így volt?

Nevetett, mert ő általában jobb kézre rúgja a tizenegyeseit, most viszont a lövés közben kicsit megtorpant, és ebből valóban egy ilyen félig flegma középre gurítás lett. De a meccs után odajött hozzám, és elmondta, tudta, hogy arra fogok vetődni, ezért választotta végül ezt a megoldást – ilyen a foci, nem volt köztünk harag egy pillanatig sem. 

Visszatérve a bajnokságra: amíg sérült volt, a Blackburn egyre lejjebb csúszott, már csak a 20. a Championshipben, két helyre és négy pontra a veszélyzónától. Nincs pánikhangulat?

A hangulaton természetesen érződik, hogy nem állunk jól a tabellán, viszont aki nézte a bajnokikat, láthatta, sokszor az alapvetően jó játék ellenére nem sikerült a pontszerzés. 

Ezek koncentrációs hibákra és az abból eredő nüanszokra vezethetők vissza, elsősorban ezeket kell kiküszöbölni. Nyilván nem jött jól a komoly sérüléshullám sem, amivel küzdünk, de kezdenek visszatérni a sérültjeink, beleértve engem is, úgyhogy bízom benne, hogy szép lassan kiegyenesedünk. Kulcsfontosságú lesz, hogy fordítsunk a szekerünkön, és elkezdjünk meccseket nyerni, mert tényleg nem állunk jól. Ugyanakkor nagyon sok van még hátra az idényből, és elsősorban rajtunk áll, hogy le tudjuk-e zárni a negatív szériánkat. 

Ez adott esetben mennyire érintheti az ön jövőjét, tekintve, hogy 2027 nyaráig van szerződése a klubbal?

Egyáltalán nem gondolkodom a klubváltáson egyelőre. A legfontosabb most az, hogy egészséges maradjak, és az idény végéig minden meccsen pályára lépve a lehető legjobb teljesítményemet nyújtsam. Azt nem mondom, hogy Blackburnben akarok megöregedni, szeretnék magasabb szintre eljutni, de ahhoz elengedhetetlen, hogy sérülésmentes maradjak, és ugyanolyan jól védjek, mint a műtétem előtti időszakban. 

Nyitókép: Blackburn Rovers