„Nagy Buddha-megvilágosodásom nem volt, de éreztem, hogy kezd beérni a munka” – a zágrábi magyar hős a Mandinernek

A múlt heti, zágrábi birkózó világbajnokság magyar szempontból egyik legkellemesebb meglepetése a kötöttfogású Vitek Dárius ezüstérme volt nehézsúlyban. Pontosabban, megoszlanak a vélemények arról, hogy tekinthető-e ez egyáltalán meglepetésnek, hiszen a szakmán belül egy ideje már tisztán látták, hogy a Honvéd versenyzőjében megvan minden potenciál és adottság ahhoz, hogy odaérjen a királykategória világelitjébe, s a márciusi, somorjai Európa-bajnokságon szerzett bronzérme is ezt a folyamatot látszott igazolni. 

A 25 éves birkózó Zágrábban ugyanakkor egyértelműen szintet lépett. Nehéz ágon, csupa sportági nagyhatalom (sorrendben kirgiz, dél-koreai, ukrán és fehérorosz) klasszisait legyőzve küzdötte be magát élete első felnőtt világversenyes döntőjébe, amelyben ugyan 7:2-re alulmaradt a kategória egyik legjobbjával, az olimpiai bronzérmes, vb-címvédő iráni Amin Mirzazadehhel szemben, ám így is bravúros teljesítménnyel érte el pályafutása eddigi legjobb eredményét.

„Úgy érzem, mindent kiadtam magamból a vébé két napja alatt – kezdte értékelését a Mandinernek a vb-ezüst után megszolgált egyiptomi nyaralását töltő Vitek. – A döntő történhetett volna egy picit másként, ott talán fejben megnyomott kicsit a tét, elvégre sosem birkóztam még korábban döntőt, ez meg most mégiscsak egy világbajnoki finálé volt. Elkezdtem kapkodni, mint az első két meccsemen, és a címvédő iráni srác ezt már kihasználta.”

Pedig az, hogy Vitek 

• előbb a kirgiz Nurmanbet Rajmalij ellen három-, 
• majd a dél-koreai Li Szengcsan ellen ötpontos hátrányt 

megfordítva tudott továbbjutni, legalábbis arra enged következtetni, hogy nem csak fizikálisan, de mentálisan is kimondottan erős. 

„Igen, fizikálisan abszolút topon voltam, mentálisan pedig tényleg csak ez az első két mérkőzés volt kapkodós. Illetve a dél-koreai ellen volt egy kihagyásom, de szerencsére hamar észbe kaptam, és onnantól a következő meccseken már tiszta fejjel, teljes koncentrációval tudtam a szőnyegre lépni.”

A bravúros vb-ezüstöt követően a kötöttfogású szakág kapitánya, az olimpiai ezüstérmes Lőrincz Viktor úgy fogalmazott versenyzőjével kapcsolatban, hogy tudták, benne van a jó eredmény, de ezt vele is el kellett hitetni. Arra a kérdésre, hogy mikor volt az a pont, amikor ő is elhitte ezt saját magáról, Vitek Dárius nevetve így felelt:

„Ilyen hatalmas Buddha-megvilágosodásom nem volt, mert saját magamon is éreztem a vébé előtt, hogy jól sikerült a felkészülés, jó erőben és formában vagyok. 

 Szerencsére nem is lett, összeállt minden, még olyasmivel sem volt gondom, hogy mondjuk a verseny előtti éjszaka rosszul aludtam, mert azért ez is tudja befolyásolni az aznapi teljesítményt.”

A magyar birkózás sikerszakágának számító kötöttfogásban az utóbbi években meglehetősen „lyukas” volt a hazai nehézsúly: Lám Bálint 2017-es Eb-ezüstjét leszámítva idestova húsz éve, még 2005-ben volt legutóbb világbajnoki döntősünk az ötszörös vb-ezüstérmes Deák-Bárdos Mihály személyében – a miskolci birkózóikon most a helyszínen szurkolt reménybeli utódjának. 

„Misi az elődöntőm előtt még le is jött hozzám a bemelegítőbe, és személyesen adott néhány jótanácsot, gyakorlatilag ugyanazt a taktikát javasolta, amit Lőrincz Viktorék is. Azt azért egyelőre nem mondanám, hogy az örökébe léptem volna, elvégre neki egy nagy zsáknyival több fényes érme van, de nyilván azért dolgozom keményen évek óta, hogy ez nekem is megadasson, és méltó módon képviselhessem a magyar nehézsúlyt.”

Vitek Dárius eredményének értékét tovább növeli, hogy a budapesti birkózó néhány éve a 87 kilogrammos súlycsoportból egyszerre két kategóriát feljebb ugorva – a 97 kilót kihagyva! – váltott a nehézsúlyra, ahol 130 kilogramm a felső határ, ami azért finoman szólva sem mindennapos. 

„Tény, az elején jelentett némi nehézséget fizikálisan az, hogy a váltás után eleinte száz kiló körül mozgott a súlyom – azért 

 Az előnye viszont az volt, hogy éppen ezért akkor még senki sem várt tőlem földöntúli bravúrokat, teljesen felszabadultan tudtam birkózni, mindenféle eredménykényszer nélkül, magamra sem tettem terhet. Igazából jó úton halad előre a folyamat: azóta az előzetes terveknek megfelelően szépen, fokozatosan erősödöm bele a nehézsúlyba, és mostanra már nem jelentenek akadályt a nagyobb világversenyek sem.”

Arra a kérdésre, hogy esetében mi lehet az az ideális végtömeg, ami még nem megy a gyorsasága és az állóképessége rovására, Vitek Dárius a következőképpen matekozott:

„Mivel nem vagyok egy magas gyerek – sőt, a súlycsoporton belül inkább alacsonynak számítok –, ezért nyilván nem leszek százharminc kiló, és nem is szeretnék. Most, a világbajnokságon százhuszonkettő körül mozogtam: én azt mondom, ha el tudok érni egy stabil, 125-126 kilós szintet, akkor az szerintem egy jó és reális cél lehet.” 

A terv tehát innentől adott: a kiváló korban lévő, 25 éves versenyző egy ilyen nagyszerű esztendő után a 2028-as Los Angeles-i olimpiai kvalifikációs időszakig igyekszik minél több nemzetközi rutint szerezni, és teljesen beleerősödni a nehézsúlyba, hogy aztán remélhetőleg sikeresen abszolválja az ötkarikás kijutást, s ott is számolni kelljen vele.

„Pontosan ez a terv, és nagyon remélem, hogy így is lesz. 

 Nem tudom, mit hoz a jövő, de az biztos, hogy én dolgozom és küzdök tovább ugyanúgy, ahogyan eddig is, bízva abban, hogy a többi körülmény is nekem kedvez majd!”

(Nyitókép: MTI/Illyés Tibor)