Sokkal többet kell dolgoznom, mint egy magasan jegyzett kosárlabda-kultúrából érkező trénernek – Jakab Máté a Mandinernek

Speciális szakág a háromszor hármas kosárlabda. Önt mi vonzotta benne? 
Valóban különleges, de rengeteg potenciált rejt. Minden olyan stílusjegyet magán visel, amely a fiatalabbaknak fekszik: gyors, akciódús, rövid – tíz percig vagy huszonegy pontig megy egy meccs. Ezek mind a Z generáció fogyasztói szokásait elégítik ki, ezt az előző két olimpia tökéletesen visszaigazolta. Párizsban tavaly többmilliós nézettsége volt világszerte. Ez az egyik oka annak, hogy én is belevetettem magamat, és nem titkolt célunk, hogy két drámai, sikertelen kvalifikáció után 2028-ban végre ott lehessünk az olimpián. 

Milyen érzés volt csupa WNBA-sztár között egy hónapot dolgozni Miamiban az Unrivaled szuperligában? 
Az Unrivaled fantasztikus sztori: tavaly startupként indult a liga, és 34 millió dollár volt az „eszmei értéke”, kilenc hónapra rá pedig már 340 millió, vagyis megtízszereződött. A sikere abban rejlik, hogy egy erős márka van mögötte a WNBA-topjátékosok személyében. Szenzációs élmény volt, hogy az elitnek is az elitjével dolgozhattam együtt nap mint nap: elég csak azt a Napheesa Colliert említenem, aki az idei WNBA­idény legértékesebb játékosa – ilyen sztárokat nem mindennap edz az ember. 

Előtte megfordult Németországban és Új-­Zélandon is, szóval széltében-hosszában átszelte a bolygót. Mi a legemlékezetesebb élménye? 
A legszürreálisabb nem is közvetlenül a kosárlabdához kapcsolódik. A New Zealand Breakersszel 2024. január 1-jén volt bajnoki mérkőzésünk Tasmaniában, s egy nappal a meccs előtt utaztunk a csapattal, így ottani idő szerint másnap délelőtt tízkor azon kaptam magam, hogy a hotelszobában állva éneklem a Himnuszt, és utána az államfő újévi köszöntőjét hallgatom – szinte már a meccs előtti edzésre készülődve… 

Harmincnégy évesen eleve fiatal edző, ráadásul a nem éppen tradicionális kosárlabdanemzetnek számító Magyarországról. Milyen hozzáállást tapasztalt pályája állomásain? 
Érdekes kérdés. Első körben meg kell érteni, hogy ez nehezített pálya, nincs kikövezve az út. Nekem magyar edzőként el kell fogadnom a tényt: ahhoz, hogy a nevem egyáltalán felvetődjön, 

Nem elég az önéletrajzomat szétküldözgetni és várni, hanem azt kell tennem, amit Mauglinak, amikor bekerül a dzsungelbe: a madaraktól kezdve a majmokon át a medvéig minden állat nyelvén megtanulni. Amint ezt a filozófiát magamévá tettem, könnyebben feltárultak az ajtók. A külföldiek elképesztően nyitottak, mindenki igyekszik ismerkedni, kérdezgetnek Magyarországról, hogy s mint mennek itt a dolgok. Sosem felejtem el, honnan jöttem, büszke is vagyok rá, de a nemzetközi színtéren ugyanúgy dolgozom, mint mások, és magamat is a nemzetközi sztenderdek alapján határozom meg. 

Mivel tudta elérni, hogy felvetődjön a neve ilyen szinteken, később pedig újra és újra hívják? 
Talán az volt a kulcs, hogy már az elejétől fogva nagy súlyt fektettem a kapcsolatokra – ez nem csak az én szakmámban a legfontosabb. Emellett minden téren kitartó vagyok. Ami még lényeges, hogy az elején nem az anyagiak alapján mérlegeltem, hanem próbáltam olyan pozíciókat megcélozni, amelyekről úgy gondoltam, szakmailag fejlődhetek általuk, és a rezümémet is erősítik. 

Volt emlékezetes kultúrsokkja? Például amikor az NBA-ben szereplő Sacramento Kings nyári táborában edzősködhetett. 
Az NBA egyértelműen kultúrsokk volt. Főleg a 2024-es nyári tábor, mert előtte volt lehetőségem tíz napot Sacramentóban eltölteni, így átfogó képet kaphattam arról, hogyan működik egy NBA-csapat. Elképesztő volt testközelből látni, milyen szintű és létszámú edzői stábbal, kiszolgálószemélyzettel dolgoznak, saját séffel és étteremmel az edzőközpontjukban. Egy Nyíregyházáról származó srácnak, mint én, ez szürreális élmény volt, ami a későbbiekben csak fokozódott. Miután lejátszottuk a California Classic-meccsünket a Charlotte Hornetsszel, magángéppel repültünk a nyári tábor helyszínére, Las Vegasba. A reptérről aztán egy ötcsillagos hotelbe vittek minket, ahol a szobájában mindenkit ott várt szépen, takarosan lepakolva a csomagja, bőröndje… Magyarországról érkezve ez tényleg kultúrsokk volt. 

Társadalmi szempontból? 
Rengeteg alapvető társadalmi különbség van, most kettőt emelnék ki. Az egyik, hogy az Egyesült Államokban a kosárlabdázók térnyerése, önkifejezése összehasonlíthatatlan az európai játékosokéval. Az ottani nagy profi sportligákban a világsztárok egy-egy megnyilvánulásától szó szerint dollármilliók függnek, így az edző és játékos közötti kommunikáció egészen más, mint nálunk – ott sokkal nagyobb szabadságuk van. A másik, hogy a kapcsolatok arrafelé jóval felszínesebbek. Itt, Európában ha csak egy-két évet eltöltesz valahol, mély baráti viszonyok alakulnak ki: én például Szolnokon három évet dolgoztam együtt Dragan Aleksićcsel, és örök barátok lettünk. Odaát viszont a társadalom sokkal flexibilisebb, ezért tudatosan nem alakítanak ki ennyire közeli kapcsolatokat. Ez igaz a sportra és a mindennapi életre is. Gyorsabban, könnyebben váltanak munka- és lakhelyet, rengeteg a mozaikcsalád, amelyek tagjai akár több száz mérföldre élnek egymástól. Személyes példát is tudok mondani a 2024-es Summer League-ből. Lindsey Harding még velünk kezdte meg a felkészülést – ő volt az edzőnk első számú segítője –, hogy aztán egyik napról a másikra a Los Angeles Lakershöz szerződjön. Hétfőn még találkoztunk, kedden pedig már a Lakers kispadján ült, bármiféle könnyes búcsú nélkül… Náluk ez szinte természetes, európai szocializációval viszont majdhogynem megszokhatatlan.

Nyitókép: MKOSZ