David Coulthard a Mandinernek: „Nem vártam meg, amíg kitessékelnek az ajtón”

Bár a budapesti Red Bull Showrun kiváló alkalom, hogy összehozza a motorsport szerelmeseit, de ha a közösségimédia-oldalakat és a különböző streaming-platformokon futó dokusorozatokat, tartalmakat is idevesszük, talán joggal érezhetjük úgy, mintha az elmúlt években túl könnyen elérhetővé vált volna a Forma–1, miközben valamelyest veszített is a varázsából. Egyetért ezzel? 

Nagyon jó kérdés, de szerintem az F1 népszerűsége még mindig töretlen, főleg Európában, Ázsiában, Ausztráliában és Dél-Amerikában. Észak-Amerikában ugyanakkor részben a Netflixnek köszönhetően vetette meg a lábát a sportág. Úgy tudom, az amerikai nézők több mint 40 százaléka a 35 év alatti korosztályból kerül ki, és már az ottani nők között is sokan követik a Formula–1-et. Abban viszont egyetértek, hogy manapság testközelben érezhetjük a pilótákat a különböző platformokon, bár úgy gondolom, ez sem a véletlen művel, hiszen jóképű, sikeres srácokról, tulajdonképpen sztárokról van szó. Már nem az van, mint mondjuk a hatvanas években, amikor a színészeket csak a filmvásznon láthatták az emberek, napjainkban tényleg lépten-nyomon követhetjük az életüket, legyen szó versenyzésről, családról, kikapcsolódásról vagy éppenséggel nyaralásról. Igazán megismerni őket azonban most sem lehet, ez csak egy nagyon szűk körnek adatik meg. Én például imádtam volna a közösségi médiát gyerekként, a mi időnkben ugyanis lement a futam a tévében, aztán a legtöbbször két napot vártunk, hogy kijöjjön végre nyomtatásban is. Most nem ez van, felgyorsult a világ. 

Önnek egyébként sikerült teljesen lezárnia a pályafutását, vagy előfordul még ilyen rendezvények előtt, hogy a versenyzésről álmodik?

Lehet, furcsán hangzik, de már nem álmodok arról, hogy Forma–1-es autóban ülök, utoljára talán gyerekkoromban, Skóciában esett meg velem, még azelőtt, hogy gokartozni kezdtem volna. Imádtam nézni az F1-es közvetítéseket, majd ahogy jobb és jobb lettem gokartban, egyre nagyobb célokat tűztem ki magam elé. Így jött képbe a Formula–1, az álomból pedig valóság lett. Egészen az utolsó idényemig úgy éreztem, hogy folyamatosan fejlődöm, fizikailag és mentálisan. A Williamsnél és a McLarennél rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és úgy gondoltam, ezeket a Red Bullnál is hasznosítani tudom: Christian Hornerrel, majd Adrian Newey-val egy igazi győztes típusú társaságot raktunk össze. Minden jól ment addig a pontig, amíg el kezdett tudatosulni bennem, hogy öregszem, és nem leszek már jobb. Leültem a csapatommal, és azt mondtam nekik, hogy itt a vége, ennyi volt, a szezon végén visszavonulok. Nem vártam meg, amíg kitessékelnek az ajtón. Lehúztam 15 idényt a legmagasabb szinten, mindig a tudásom legjavát nyújtottam. Nem én voltam a legjobb, de a legrosszabb pilóta sem. Elégedett vagyok a karrieremmel, nincs hiányérzetem. 

Sokak szerint a borzasztó formában és elképesztő pechszériában lévő hétszeres világbajnoknak, Lewis Hamiltonnak inkább előbb, mint utóbb kellene visszavonulnia. Erről mit gondol? 

Egy ideje már televíziós szakértőként dolgozom, úgyhogy nyugodtan állást foglalhatok ilyen kérdésekben is. Azzal is tisztában vagyok, hogy a véleményemmel nem mindenki ért egyet. De ez egyáltalán nem zavar, mert nem arról vitatkozunk, hogy mennyi kettő meg kettő. Tehát ha engem kérdez, Lewis már túl van pályafutása csúcsán, és ezt a Mercedesnél töltött utolsó éveiben is láthattuk. Hogyan jutottam erre a következtetésre? Összehasonlítottam a teljesítményét a csapattársaival. Például George Russel is jobb volt nála. Tudom, hogy a Ferrarinál új közeggel, környezettel kellett megismerkednie, de a legjobb versenyzők nem vesztegetnek túl sok időt erre, hanem egyből belecsapnak a közepébe. Nem azt mondom, hogy Hamilton nem nyer több Grand Prix-t, csak negyvenévesen már nem annyira domináns, mint korábban. Hihetetlen, amit elért ebben a sportágban, de most már csak rajta múlik, mikor vet véget ennek a fantasztikus karriernek. Sokan talán azt gondolják, milyen jogon jövök én ehhez, de nekik meg azt üzenem: jártam hasonló cipőben. Az életben előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor váltani kell, mert mondjuk nem működik egy kapcsolat. Nem jó érzés, ha az emberek a hátad mögött összesúgnak, és tapsikolnak, amikor otthagyod őket. Ebből a szempontból a Ferrari megajándékozta a Mercedest azzal, hogy szerződtette Lewis Hamiltont. Olyan ez, mint amikor egy focista veszít a sebességéből, és már nem oda a beadásokhoz.   

A Formula–1 „atyja”, Bernie Ecclestone úgy fogalmazott, eljött az idő, hogy Hamilton új hobbi után nézzen. 

Ez jó, de Bernie bármit mondhat. Nézze, én csak magamról tudok nyilatkozni ebben a témában: nekem az élet a hobbim, a fiam, az üzleti érdekeltségeim, a vállalkozásaim, a menyasszonyom, a családom és Skócia. Sosem éreztem úgy, hogy négy órán át kellene golflabdákat ütögetnem, hogy rájöjjek, nem vagyok olyan jó, mint Tiger Woods. 

Visszatérve a világbajnokságra, miként vélekedik arról, hogy a McLaren idén is a korábban lefektetett versenyzési elvek mentén dolgozik, és nem változtatott Lando Norris és Oscar Piastri házon belüli küzdelmében, egyenlő esélyeket biztosítva ezzel?

Ismerem az érzést, ugyanezt átéltem a McLarennél. Érdekes, mert éppen tegnap beszéltem Mika Häkkinennel, akivel a jövő héten találkozom az Egyesült Királyságban. Tudom, hogy szóba kerülnek majd közöttünk a csapatutasítások az 1997–1998-as idényben. De egyébként 

• nemcsak a McLarennél történik ilyen, hanem 
• a Ferrarinál és 
• a Red Bullnál is. 

Ez a Formula–1 sajátossága. A mai napig emlékszik mindenki arra, hogy mi történt velünk a Török Nagydíjon 2010-ben, amikor Sebastian Vettel saját csapattársával, Mark Webberrel ütközött össze. Azzal, hogy beszélünk erről, tulajdonképpen csak ráerősítünk: jót tesz a Forma–1-nek.

A technológiát illetően lehetnek egyenlők a feltételek, de a versenyzés ettől még az marad, ami: az egyik nyer, a másik veszít. Az élet sem igazságos, mert ha az lenne, nem létezne szegénység, és nem lennének háborúk sem. A sport ebből a szempontból olyan, mint az élet.

Ott volt például az Olasz Nagydíj, amikor a közönség egy része kifütyülte Lando Norrist a dobogón. A szurkolók nem azért reagáltak így, mert nem kedvelik Norrist, hanem úgy érezték, belenyúltak a versenybe. A McLarennek viszont minden joga megvolt, hogy Oscar Piastrit arra utasítsa, adja vissza Landónak a második helyet. A nézők persze csalódottak voltak, mert nem ezért fizettek. Ez olyan, mint amikor elmész a kedvenc együttesed koncertjére, amely nem játssza el a legnagyobb slágerét. Nem egy kellemes érzés. Már csak azért sem, mert szurkolók nélkül nem létezne F1. De említhetném önöket, az újságírókat is, akik ugyanúgy részesei ennek az ökoszisztémának: tudósítanak, beszámolnak a történésekről, interjúkat készítenek, végzik a dolgukat. 

A bajnoki cím megszerzéséhez tehát melyik filozófia illik jobban: ha két egyenrangú pilóta van és versenyez egymással egy csapatban, vagy amikor egyértelműen kijelölik, hogy ki az első, és ki a második számú?

Sohasem nyertem bajnoki címet, ezért erre nem tudok válaszolni. A viccet félretéve, a szurkolóknak az lenne a legjobb, ha két topversenyző küzdene egymással. Képzeljünk csak el egy olyan szituációt, amikor Max Verstappenből kettő van. Őrületes lenne, ugye? Minden csapat a két legjobb pilótát szeretné megszerezni magának, de ez valamiért nem valósul meg, ezért elkerülhetetlen válik egy alá- és fölérendelt viszony, így a második számú versenyző a képességei miatt inkább támogató szerepbe kerül.

Mit tart a szezon legizgalmasabb sztorijának?

Bár a Red Bull számára igencsak frusztráló év a mostani, Verstappen kitartása, hozzáállása még mindig lenyűgöző. Amikor mások hibáznak vagy káosz alakul ki, Max képes kizárni a külvilágot, és a mezőny elején végezni. De említhetném Oscar Piastri fejlődését is, aki tavalyi idényhez képest sokat javult, különösen az időmérőkön. Nagy kihívás elé állítja Lando Norrist. És ott vannak az újoncok is: Hadjar, Bortoleto, Bearman, akik mindannyian erősen mutatkoztak be, egyértelműen jelezték, hogy készen állnak.

Fotók: Makai Gergely / MGR Images