A vak távolugró és egy pisszenésnyi csend... – az MPB elnöke a paralimpia szenvedélyéről és kreativitásáról is a Mandinernek

Nyitókép: Konkoly Zsófia volt a legeredményesebb magyar: két arany-, egy ezüstérem! Fotó: MPB/Szalmás Péter

Párizsban folytatódott a magyar parasport aranykora: 13 sportág 68 versenyszámában 39 sportoló képviselte hazánkat, és sikerült megismételni a tokiói teljesítményt: öt arany-, hat ezüst- és négy aranyéremmel térhettünk haza.  A nagy győzelmek hátteréről, aranyérmeseinkről, legendáinkról és a saját benyomásairól is mesélt lapunknak Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság első embere. 

Pár nappal a paralimpia befejezését követően miként értékeli a magyar küldöttség teljesítményét? Különös tekintettel arra, hogy az eskütételen megfogalmazta: 68 aranyérmet vár.

A Magyar Paralimpiai Csapat 100 százalékból 100 százalékot teljesített. Minden sportoló, minden versenyszámban mindent megtett, amit csak tehetett. Legyen minden magyar büszke rájuk!

Ők nem csak hősök – paralimpiai bajnokok!

Valóban mindegyik versenyző hatalmas megbecsülést és tiszteletet érdemel, de kérem, vegyük külön nagyító alá az aranyérmeseinket! Kérjük, jellemezze a hősök között is az elsőket! Az úszó Konkoly Zsófia a csapat legeredményesebb tagjaként két aranyéremmel zárt (200 méteres vegyesúszás – SM9, 400 méteres vegyesúszás – S9), plusz fő számában, a 100 méteres pillangóúszásban (S9) ezüstérmet hozott haza.

Zsófi már a legnagyobbak között van – és még hol a vége... Az első nap megszerzett aranyérme megalapozta az egész csapat hangulatát. Nyugodtan, taktikusan, kizökkenthetetlenül úszott, testben, szívben, fejben egyaránt kiegyensúlyozott, erős sportoló. Végtelenül kedves és intelligens személyiség, mesterével, Jancsik Árpáddal a pécsi paraúszóműhelyben dolgoznak, amelyik hazánk egyik legsikeresebb parasportközpontja.

Pap Bianka ismét nagyot alkotott, hizen a teljes éremkollekciót elhozta Párizsból - 100 méteres hátúszásban arany-, 200 méteres vegyesúszásban ezüst-, 400 méteres gyorsúszásban pedig bronzérmes lett. 

Szabó Álmos tanítványa a Vasasban, már a harmadik paralimpiája, és mindegyiken szerzett érmet. Nekem a mai napig furcsa, hogy amennyire szelíd és kedves a szárazföldön, annyira harcos és rámenős a vízben. Az ELTE joghallgatója, az egyetem „sportarca”, a sportkarrierje után jogászként is a kiválók közé emelkedhet. 

Az atléta Ekler Luca is kiemelkedett a mezőnyből, hiszen Tokió után továbbra is a távolugrás (T38) királynője maradt, magabiztosan utasította maga mögé a mezőnyt, ezen kívül 400 méteres síkfutásban (T38) ezüstérmet nyert, míg 100 méteres síkfutásban (T38) az ötödik helyen végzett. 

A TFSE atlétája, Szalma László mesteredző tanítványa egy igazán komplex sportember. Immár kétszeres paralimpiai bajnok, tanít a Testnevelési Egyetemen, a doktori programon vesz részt. Idén jelölt volt a Laureus-díjra, a sport Oscar-díjára a parasport kategóriában. A jövő nagy magyar sportvezetője, -diplomatája lehet! 

Bár a kajakos Kiss Péter Pál még mindig csak 21 éves, párizsi címvédésével beírta magát a halhatatlanok közé. S megmentette a magyar kajaksport becsületét is, hiszen a sportág egyetlen aranyérmét szállította haza Párizsból.

Bár a győzelme papírforma volt, nem volt egyszerű odáig az útja. Sérülések hátráltatták sokszor, de mindegyiken túllendült. A Honvéd kajakosa, Pruzsina István az edzője. Peti a Testnevelési Egyetem hallgatója.

 Petiben még két-három paralimpia is benne van, bár egyre keményebb konkurrenciára kell számítania. 

Két életút – két legenda

Bár két klasszisunk „csak” ezüstérmet nyert, róluk külön kell szólnunk: a hetedik paralimpiáján tizenharmadik érmét megnyerő legendáról, a kerekesszékes vívó Krajnyák Zsuzsannáról...

Zsuzsi egy külön kategória őt nem lehet és nem szabad a hagyományos mércével mérni. Vannak nagy sportolók, vannak erős személyiségek, vannak nagy bajnokok és vannak, akik mindezek felett állnak, ők az idolok, a legendák. Nem tudjuk, hogy mi teszi őket azzá, nincs rá definíció. A női tőrcsapat, benne Zsuzsival, behúzta az ezüstöt, egy olyan, Hong Kong elleni elődöntővel, amelyet vívástechnikai és sportpszichológiai egyetemi órákon kell majd mutogatni.

... valamint az úszó Illés Fanniról, aki csupán négy századdal maradt le 100 m mellúszásban olasz riválisa mögött.

Talán rajta kívül alig akadt olyan, aki hitt abban, hogy akár aranyat is nyerhet. Férje, edzője, Szabó Álmos talán igen, de ez már az ő titkuk marad. Nagyon szépen és kiegyensúlyozottan versenyzett, ugyanúgy hitt magában, mint tette ezt minden más élethelyzetben. A verseny utáni nyilatkozatának őszintesége pedig mérce minden magyar sportoló számára. 

„Mi, magyarok, mindannyian összetartozunk!”

Tudom, hogy erről markáns véleménye van, és a párizsi napok végeztével újra fellángolt a vita: a paralimpikonok miért csak fele annyi jutalmat kapnak, mint az ép versenyzők?

 Nagyon kérek mindenkit, hogy fogadja el, hogy az épek sportja és a parasport két különböző rendszer. Nem vethető össze a kettő szinte semmiben sem. Ezért a parasportolók egyszeri jutalmát ne az olimpikonok egyszeri jutalmához mérjük, hanem a saját maguk teljesítményéhez. És van itt még egy dolog: az olimpiai és paralimpiai érmesek 35. életévüktől életük végéig járó havi járadéka fillérre ugyanannyi. De volna nekem egy javaslatom: ne várjunk mindig arra, hogy az állam rendezze ezt a kérdést, miközben persze, mi megtesszük ezt a javaslatot újra. Tisztelettel kérem a magyar vállalkozásokat, cégeket, üzletembereket, hogy fogjanak össze és – példát mutatva – pótolják ki a paralimpikonok jutalmát.

Mennyire érezték Párizsban azt a hihetetlen népszerűséget és szeretetet, amely a magyar paralimpiai csapat felé áradt?

Mellbevágó módon éreztük, lenyűgöző volt. Ezek a fiúk, lányok okos, tisztességes, szerény emberek, akik elképesztő erőket mozgósítanak a sportsikereik érdekében. Ha a szemükbe néznek, ha látják őket küzdeni, örülni vagy éppen bánkódni, azt érzik, hogy mi, magyarok mindannyian összetartozunk. Kevés érzésre van jobban szükségünk, mint éppen erre.

„Ez a sport lényege!”

A paralimpia előtt mesélte, nem csak a versenyeket járja majd, hanem élményeket gyűjt, sokat fényképez és sportvezetőként tapasztalatokat is szerez majd. Önnek, személy szerint mit adott a párizsi két hét?

Ha a jövő heti Mandiner hetilap minden oldalát megkapom, akkor sem tudnám teljességében elmondani. Ha össze kellene foglalnom: a sport korábban sosem volt élményközpontúságát láttam. Sosem hatottak egyszerre ennyire minden érzékszervre egy sporteseményen, mint az olimpia-paralimpia kombójában. Látvány, hangzás, szenvedély, kreativitás elképesztő egyvelege volt. Elmondok egy jellemző pillanatot, a vak távolugrók versenyét. A sportoló megáll az ugrógödörrel szemben, készülve a harminc méternyi rohamra. Az edzője az elugró lécnél áll, szemben vele. A sportoló felemeli a karjait, jelzi, hogy készen áll. A szpíker finoman beleszól a mikrofonba: „csendet kérünk”. 

Melyek a legfontosabb feladatok a következő paralimpiáig, Los Angelesig?

A két hét múlva megjelenő Mandiner összes oldalát is kérem!