Golovin Vlagyimir a Mandinernek: Ha már szeretettel fogadtak, legalább a magyar nyelvet tudjam beszélni!

Azt mondják, nemcsak a kudarcot, de a sikereket is fel kell dolgozni. Ebből kijutott tavaly bőven: az olimpiai részvételt Debrecenben sikerült bebiztosítani, jött aztán a hatodik hely Párizsban, majd a bronzérem az Európa-bajnokságon, legvégül az Év Edzője lett itthon, a válogatott pedig az Év Csapata. Sikerült már mindezt feldolgozni?
Nagyon gyorsan, mivel nálam minden csoda három napig tart. Büszke vagyok mindenre, amit felsorolt, de az edzői munkában a jelen és a jövő a legfontosabb – mindig előre kell gondolkozni és mindig a következő összetartás a téma. A sikert nekem könnyebb elfelejteni, a kudarc azonban más, annak mélyebben kutatom az okát.

Az Év Sportolója Gálán abszolút bizonyította, hogy két lábbal a földön maradt, miután elsősorban a többi edzőnek köszönte meg a díjat és meg is tapsoltatta őket. Tényleg ilyen fontos szerepük a „kollégáknak” a sikereiben?
Ha emlékszik, ott nemcsak a kézilabdaedzőkről beszéltem, hanem minden sportágéról. Magyarországon rengeteg remek szakember nap mint nap azon dolgozik, hogy a nemzet sikeres legyen a világversenyeken, olimpiákon. A többség munkáját nem látjuk, nincs a kirakatban. 

Az ő munkájuk nélkül ez nem sikerülhetett volna. Ez közös siker.

Van egyébként szakmai kapcsolata más sportágak edzőivel, szövetségi kapitányaival?
Van, de szeretném ezt tovább szélesíteni, és erre az olimpián jöttem rá. Annyi meccset kell figyelemmel követnem a kézilabdában, hogy ritkán adódik lehetőség találkozni más sportágak szereplőivel, de az olimpián együtt voltunk a bokszolókkal, vízilabdázókkal, és kiderült, vannak közös problémáink. Más sportágban megoldották már, amiben mi még csak zárkózni próbálunk. Sokat kérdeztek tőlem is, hiszen mindenki látja, mennyit fejlődött a válogatott – nemcsak eredményekben, de játékban is, vagy erőnlétben. Korábban negyven percig bírtuk tartani a tempót egy komoly csapattal szemben, most a végén is ugyanúgy bírjuk erővel. De a mérések azt mutatják, még hová fejlődni…

Megfordult a fejében, amikor edzősködni kezdett, hogy ilyen magasságokba juthat? Egyáltalán milyen célokat tűzött ki a pályafutása elején?
Olimpiai bajnok akartam lenni! Már játékosként is ez volt a célom – meg is tettem érte mindent. Ez azonban nagyon sok mindentől függ és nem is sikerült. Edzőként ugyanezt a célt tűztem ki magam elé – arra mondjuk nem gondoltam, hogy én lehetek az Év Edzője Magyarországon. Nem egyszerű szakma ez, annyi minden befolyásolja az eredményességet. Viszont azt tapasztaltam, a sors engem valahogy folyamatosan ebbe az irányba terelt. Olyan felkéréseket, munkákat kaptam, amikre nem is számítottam. Mintha valami, valaki irányította volna ezt az egészet, hogy ide jussak. Most persze örülök, de már csak a jelen meg a jövő foglalkoztat. 

Jólesik?
Persze! De nemcsak magam miatt. Amikor 2018-ban, Debrecenben a junior-válogatottal világbajnokok lettünk, úgy tudom, a norvégok elleni döntőnk utolsó tíz percét több mint egymillióan nézték a tévében – ez mennyire komoly szám! Vagy most, az Eb alatt a Nemzeti Sport minden nap rólunk szólt, a címlapon mi voltunk a futball helyett. Olyan embereket mozgattunk meg, akik nem is nagyon nézik a kézilabdát. A fiammal nemrég oviolimpián jártunk, ahol megismertek és jöttek gratulálni. Az egyik anyuka azt mondta, a kislányai az Eb óta folyamatosan kézilabdát néznek. Bár még óvodások, de lehet, hogy a két kislányból egyszer kézilabdázó lesz. És ez a nagyon fontos! Kevés a gyerek, kevés lány születik, de rengeteg a sportág. 

Mikor vált egyértelművé, hogy játékospályafutása befejezése után is Magyarországon marad edzősködni?
Amikor ideigazoltam Szolnokra játszani 1992-ben, még úgy terveztem, hogy megyek tovább Németországba, és később hazatérek Odesszába. Végül úgy alakult, hogy még játékosként elvégeztem a TF-en a mai C-licencnek megfelelő edzői tanfolyamot. Aztán megházasodtam, megszületett a nagyobbik lányom – utána már úgy éreztem, Magyarország lesz az otthonom. Megint csak azt tudom mondani: valami engem folyamatosan ebbe az irányba terelt. 2006-ban magyar állampolgár is lettem.

Sokan élnek itt régóta, említhetnék például egy másik szövetségi kapitányt, Marco Rossit is, aki 2012 óta edzősködik Magyarországon, de nyilvánosan nem szólal meg magyarul, sőt azt is árulta, hogy beletört a nyelvünkbe a bicskája. Ön viszont nagyon szépen beszél magyarul.
Tudom, hogy elvileg ez az egyik legnehezebb nyelv a világon, de érdekes módon nem nekem. Persze, a legfontosabb talán az akarat. Amikor Magyarországra érkeztem, többen is segítettek: például egy kapus, aki már három éve itt élt. A következő évben ugyanakkor már én segítettem neki. Nem tudtam azt feldolgozni, hogy ülök az öltözőben, mindenki beszél körülöttem, de nem értem, miről, kiről. Talán rólam? Érteni akartam. Szerencsés is vagyok, mert ragadt rám a nyelv. Talán egy hónapot, ha jártam tanárhoz, ahová még Zsiga Gyula küldött el. Egyébként angolul tökéletesen megértettük egymást Gyulával, nem volt gond a kommunikációval, de én így működök: 

És azóta mit jelent Magyarország? Mondhatjuk, hogy a második hazája?
Egyértelműen. Tizenöt évesen lettem önálló, amikor sportiskolába jártam és egyedül kellett gondoskodni magamról. Tizenhét évesen mentem Moszkvába, öt évig éltem ott a családom nélkül. Huszonkét évesen érkeztem ide, vagyis harminchárom éve vagyok Magyarországon – az életem legnagyobb részét itt éltem le. A közösség formálja az embert, úgyhogy nagyon sok mindent átvettem a magyaroktól. Tíz éve éltem már itt, amikor hazamentem, és azt mondták: már nem is oroszul gondolkodom, megváltozott a humorom is. Emellett persze vannak olyan velem született vagy fiatalon belém nevelt tulajdonságok, amik sosem lesznek magyarok.

És egyébként milyen emberek vagyunk mi, magyarok?
Jó emberek. Bár Magyarország sokkal közelebb van Európához, a magyarok és az oroszok sok mindenben hasonlítanak egymásra. Amit én tapasztaltam: vendégszeretet, kíváncsiság, remek gondolatok. Szeretnek a magyarok élni, mulatni, nem olyan ridegek, mint a skandináv népek. Persze, változik a világ, kicsit zárkózottabb lett a társadalom, de szerintem nemcsak itt, hanem mindenhol, így otthon is.

Ha már húsvét van: átvette a magyar szokásokat, jár például locsolni?
Persze! Itt élünk, úgyhogy egyértelmű. Ugye a vallásunk alapján mi az ortodox ünnepeket követnénk, de mivel itt élünk, ugyanúgy megtartjuk azokat a katolikus, protestáns időpontokban, vagyis mi kétszer karácsonyozunk. Viszont most könnyebb a dolgunk, mert ritka eset, de idén a húsvét pontosan egybeesik itt és otthon is.

Akkor vissza a szakmára! Miért pont női kézilabda?
Mert gyönyörű játékosok vannak! A viccet félretéve: így alakult. Nem nőkkel kezdtem, hanem fiúkkal, közben Kispesten az NB II-ben már női csapatnál lettem másodedző, majd a Bugyi SE-nél vezetőedző. Akkor dőlt talán el, hogy maradok a hölgyeknél. Dolgoztam Elek Gábor mellett is a Fradiban, úgyhogy sokkal könnyebb volt a női szakágon belül váltanom, azt ismertem igazán. A Kiskunhalas volt az első NB I-es együttesem, utána már nem is terveztem férfiakat irányítani, pedig hívott több klub is. Jól érzem magam, rengeteget tanultam a női lélektanról, tudom kezelni a lányokat. A női és a férfi kézilabda teljesen más. Az edzéselmélet ugyanaz, de a tréningeket másképp kell felépíteni, más a pszichológia is.

Hogyan néznek ki a hétköznapja, amikor nincs összetartás? Megint Rossit hozom fel példának: ő azt mondta a saját munkájáról, hogy végtelen utazással telik, meccsről meccsre megy.
Nagyjából nekem is. Teljesen más képet kap az ember egy játékosról, ha élőben látja. Néha hat mérkőzés is összejön egy napra – annyit nyilván nem tudok megnézni még tévében sem. A szombat, vasárnap nálunk erről szól – a gyerekek annyira nem is szeretik. Mondjuk, négy órakor játszik a Fradi – kimegyek, megnézem, aztán hazaérek, és a tévében kiválasztom a következő meccset, amin szerepel játékosom, vagy, akire kíváncsi vagyok. Emellett önfejlesztéssel is rengeteget foglalkozom. Sokat tanultam például abból, ahogy a dánok felépítették a nemzeti csapatukat. Ők is sikeresek voltak a múltban, aztán jött egy hatalmas hullámvölgy. De felépítették a következő generációt, amely ugyan még nem nyert világversenyt, de folyamatosan dobogós. Nagyon sokat olvastam róluk, nagy hatással voltak rám, inspirált a történetük. 

A dán példa segített felgyorsítani a folyamatokat. Mentálisan nagyon erős lett ez az együttes, de ez komoly munka eredménye, korábban nem volt ez jellemző a lányokra. Rengeteget javult a védelem és a kapus közti kapcsolat, ami annak is köszönhető, hogy nagyon komoly munkamorálja van a csapatnak, céltudatosak a lányok.

Miben lehet még előrelépni?
Mindig van miben. Az első világversenyünkön az egy az egy elleni védekezésünk volt a leggyengébb. Javultunk már benne, de még van hová. A nagyon eredményes csapatoknál stabil a védekezés, a támadásoknál pedig van egy olyan játékos, aki minden szituációból gólt tud lőni. Mint a norvégoknál Henny Reistad: játszanak, ahogy tudnak, aztán ő majd megoldja. 

Nyilván egy összevásárolt klub meg tudja verni bármelyik nemzeti csapatot, de egyébként hasonló a színvonal. Bízom benne, hogy idővel a bronzérmes együttes meghatározó játékosai mind BL-csapatokhoz kerülnek, hogy nap mint nap ezen a szinten játszhassanak.

Elmondta, hogy játékosként és az edzői pályája elején is az olimpiai arany volt a cél. Még mindig az?
Egyértelmű, ezért dolgozunk. Sokszor kérdezik, mi volt a kulcs. Az egyik a cél. 

Megteszek érte mindent, egyébként nincs értelme csinálni. Engem az út is izgat, az, hogyan tudom elérni. Egyedül sehogy, az biztos. Komoly szakmai stáb, játékosok, közös gondolkodás kell hozzá. Az Eb előtt Simon Petra nyilatkozta azt, hogy érem van ebben a csapatban. Azért nem olyan egyszerű ezt kimondani! A magabiztos embereket annyira nem szeretik, nagyképűnek tartják. Ez is mutatta a csapat erejét, mert nemcsak Simi, a többiek is így gondolták. A hatodik hely volt a cél, de nagyobbat álmodtunk, többet akartunk. Most azt érzem, ugyan senki nem mondja ki, de mindenki olimpiai bajnok akar lenni. Tudják, hogy nagyon nehéz lesz és rengeteg munkával jár, de ők ezt a munkát bele fogják tenni. Hogy sikerül-e? – az már egy másik kérdés…

Nyitókép: Czeglédi Zsolt / MTI