Faragó Tamás: „Egy jelenség akartam lenni, és azzá is váltam”

Faragó Tamást már köszöntöttük egy egyéni hangvételű, személyes írással, ezúttal a pályafutásáról, a sikereiről, a családjáról – azaz az életéről lesz szó.   

- Mindent a vízilabdának köszönhet – de hogy is kezdődött? Miként talált egymásra a vízilabda és Faragó Tamás?

- Az emberek hajlamosak a véletlennek tulajdonítani a történések bizonyos alakulását. A sors szigorú szabályai szerint viszont nekem egyértelműen az volt megírva, hogy két olyan nagyszerű testnevelő tanárom legyen, mint Faludi Mihály és Patyi György. 

- A remek kézilabda-szakember?

- Igen, Faludi később – többek között – a férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya is lett, míg Patyi a BVSC-ben is dolgozott vízilabda utánpótlásedzőként. Természetesen mindkét szakember mindkét sportágban felfedezte a tehetségemet, nekem viszont nyolcadikban döntenem kellett: melyik mellett teszem le a voksom. Mivel több lehetőséget láttam a pólóban, végül az uszodák világát választottam.

„A világ legjobbja akarok lenni!”

- S hogy mennyire jól döntött, bizonyítja: már 17 évesen (!) tagja volt az Eb-ezüstöt nyerő nemzeti csapatnak, az 1972-es müncheni olimpián pedig – alig 20 évesen - az ezüstérmet akasztották a nyakába. De már ekkor megjósolta (mintha csak érezte volna…), hogy legközelebb már ön néz le a dobogó legmagasabb fokáról a mezőnyre. S ez még csak a kezdet volt: 1973-ban a világbajnoki, 1974-ben az Eb-arany is összejött, ebbe az idilli képbe csak picit rondított bele, hogy az 1975-ös vébén nem sikerült megvédeni az aranyat, „csak” ezüsttel tértek haza a kolumbiai Caliból. Ha úgy vesszük – kis túlzással – 22-23 éves korára mindent megnyert (csupán az olimpiai arany hiányzott még a vitrinből). Mindezt hogy tudta fiatalemberként feldolgozni, hogy élte meg ezt a sikeres időszakot?

- Az egész történtet inkább azzal folytatnám, hogy ugye, nyolcadikos kissrácként elkezdtem vízilabdázni a BVSC-ben, de már 16 évesen az OB I-ben játszottam, s mivel mások szerint is tehetséges voltam, 17 évesen bemutatkozhattam a felnőtt válogatottban. Mindezt óriási lehetőségként éltem meg, és a barcelonai kontinensbajnokságról (jó, kicsit nagyképűen) úgy érkeztem haza: a világ legjobbja akarok lenni! Itthon persze, mindenki csak mosolygott ezen, én pedig teljesen érthető logika alapján jelentettem ki: ha Magyarország a világ egyik vízilabda-nagyhatalma, ha szinte minden világversenyen ott vagyunk a döntőben, és mondjuk, minden másodikat meg is nyerjük, engem pedig a legtehetségesebbek között emlegetnek, akkor semmi túlzás nincs abban, hogy egyszer a legjobb akarok lenni! Ennek érdekében minden edzésen a maximumot nyújtottam, annyira nárcisztikus voltam, hogy mindig, minden pillanatban meg akartam mutatni: tényleg én leszek a legjobb! Sokan mondták, hogy nálam tehetségesebb vízilabdázó nincs az uszodában, de abban is biztos vagyok: nálam többet sem edzett senki akkoriban… 

- Gondolom, már ebben az időszakban is menők voltak a csajoknál a vízilabdázók. Pláne, hogy sikeres fiatalemberekről beszélünk…

- Ez is csupán egy visszajelzés, de tény: a vízilabdázók a lányoknál mindig jó hapsiként voltak nyilvánítva, az már félig siker volt, ha megtudták, hogy az élvonalban játszunk, pláne, hogy válogatottak vagyunk. 

„A szurkolók szeretetéért volt érdemes olimpiai bajnokságot nyerni – nem egy lakótelepi klozet áráért…”

- Mindenesetre az 1976-os montreali olimpián valóban egy világklasszis csapat jött össze. A kapuban Molnár Endre, a mezőnyben Csapó, Faragó és Szívós vitte a prímet, a kispadról pedig két legenda, Gyarmati Dezső és Kárpáti György irányított… Ez a siker egy mérföldkő volt – mennyiben változtatta meg az életét?

- Amikor a Münchenben elvesztett olimpiai döntő után Gyarmati Dezsőt megválasztották szövetségi kapitánynak, mindnyájan meggyőződhettünk arról: pont az a kevés hiányzott az aranyéremhez, ami Dezső bácsival és Kárpátival biztos, hogy sikerül majd. Gyarmatinak remek érzéke volt a játékosok kiválasztásához, és egy csapat egybegyúrásához. Az általad is említett Molnár – Csapó – Faragó - Szívós vonal valóban kiemelkedő vonal, de remek játékosok voltak az egész keretben. A montreali menetelés, az aranyérem megszerzése, valamint az a tény, hogy a csapat góljainak több mint a felét szereztem, mindenki számára világossá tette: cseppnyi túlzás nem volt abban, amit nyolcadikos kissrácként, majd feltörekvő tehetségként megfogalmaztam: a győztes csapat, a világ legjobb együttesének legjobbja lettem, tehát egyértelműen révbe értem, világsztár lettem! Dezső bácsi mondta annak idején: én voltam az első, aki megszemélyesítette a vízilabdát. Sőt, azt is mondta félig-meddig viccesen: kisajátítottam a sportágat. S mindehhez még hozzátettem egy nagy adag, ma úgy mondjuk, PR-t is: hosszú haj, fülbevaló, mindezt akkor, amikor még javában tombolt a szocializmus! Nem csoda, ha beléptem valahová, minden szem rám szegeződött. Egy jelenség akartam lenni – és azzá is váltam… 

- Mennyit ért akkor egy aranyérem, és mit tudott profitálni ebből?

- Egészen pontosan 60 ezer forintot kaptunk. Ehhez csak egy adalék: még a pártközpontból is figyelmeztettek, mert egy újságcikkben a következőkre hívtam fel a figyelmet. Akkoriban egy lakás négyzetmétere 40 ezer forint volt, én egy lakótelepi lakásban laktam, amelynek a másfél négyzetméteres kis helyisége volt az a bizonyos szabványvécé. S én azt mertem nyilatkozni, hogy egy olimpiai aranyéremért kapott jutalmat egy lakótelepi lakás klozetjába fektettem be… S hogy mit profitáltam a montreali sikerből a klozeten túl? Akkoriban még nem volt társadalmi mobilitás, így még nagyobb sikk lett vízilabda-mérkőzésekre járni. Az uszodákban megfordult a művészvilág é s az értelmiség színe-java, mai kifejezéssel élve amolyan VIP-sportág lett Magyarországon a vízilabda. De leginkább a szurkolók szeretetéért volt érdemes olimpiai bajnokságot nyerni – nem egy lakótelepi klozet áráért…

„Moszkvába nem nyerni mentünk, csak az volt a cél, hogy senkitől se kapjunk ki”

- A montreali csapatról az is több helyen megjelent: azért is lehetett sikeres, mert az együttes tagjai között egyfajta sikk volt, hogy mindenki szerezzen egy diplomát. Ön miért az Állatorvosi Egyetemet választotta?

- Első szándékból hunreál orvos szerettem volna lenni, de akkor volt egy olyan szabály, hogy az OSC-ben kellett volna játszani, nekem viszont az eszem ágában sem volt a Vasast elhagyni. Pláne, hogy az egyetemi ösztöndíjamat is fizették, így dupla okom volt, hogy az Állatorvosi Egyetemet válasszam. Elsősorban lódoktor voltam; leginkább a beteg lovak genetikájával foglalkoztam, 10 évet töltöttem el a szakmában.

- Egy ilyen nagyszerű csapat, amelynek a „keménymagja” szinte alig változott, hogy hogy nem tudta megvédeni a címét a moszkvai, csonka olimpián?

- Minden csapatsportágban vannak mélypontok. A kudarc oka (mert egy magyar vízilabdacsapat számára mindig kudarc, ha nem nyeri meg az aktuális tornát) legérthetőbben talán úgy fogalmazható meg: Moszkvába nem nyerni mentünk, csak az volt a cél, hogy senkitől se kapjunk ki. Ugye, érezhető, hogy a két kifejezésnek mennyire más energiatartalma van?

A düsseldorfi milliomos öt ügyetlen fiával egy csapatban…

- Abszolút! Talán jelzésértékű: ezt követően már nem is nyert trófeát a nemzeti válogatottal. Ám páratlan pályafutása jutalmaként idegenlégiósnak állhatott: előbb a német Düsseldorf, majd az olasz Arenzano játékosa lett.

- Nagyon jól fogalmazott: ez valóban egyfajta jutalom volt az állam részéről: mivel Magyarországon elég szerény összegekért sportoltunk, sorban engedélyezte a kiöregedő félben lévő sztároknak (több sportágban is), hogy külföldre szerződhessenek. Így kerültem ki Düsseldorfba, ahol egy milliomost kellett szolgálnom…

- Tessék?..

- Jól értette: egy milliomost kellett szolgálnom, aki szó szerint azt mondta: „nekem minden pénzt megér, kerül, amibe kerül, a világ legjobbját, Faragó Tamást szerződtetem”. Tudni kell, hogy ennek a milliomos vállalkozónak öt fia volt, és mindegyik vízilabdázott. Nagyon ügyetlenek voltak, de velük kellett egy csapatban játszanom, így alkottuk akkoriban a Düsseldorf együttesét. Természetesen mindig abszolút gólkirály voltam: két év alatt több mint 120 gólt szereztem. Olaszország sokkal érdekesebb volt, hiszen ott nem csak játékos, hanem már edző is voltam. A bajnokságban harmadik helyen végeztünk, de az Olasz Kupát megnyertük. Összességében a kint töltött időszak hatalmas élmény volt nem csupán a nyelvtanulás, hanem azért is, mert az ember világszemlélete is kicsit megváltozott. S ne legyünk álszerények: természetesen anyagilag is megérte a légióskodás, hiszen nem egy lakótelepi klozetért játszottunk…

A család fontosabb volt, mint a pénzhajhászás… 

- Visszavonulása után edzősködött, az OSC, a junior férfi vízilabda-válogatott és a BVSC szakvezetője volt (rövid ideig visszatért Olaszországba is), majd a Vasasnál dolgozott. Aztán egyszer csak a női válogatott vezetőedzője lett: a csúcspont a Montrealban (hol máshol?) megszerzett világbajnoki cím volt – aztán hirtelen lelépett a nagyszínpadról, csupán a Csapó Gáborral közösen vezetett vízilabdasulijában dolgozott. Miért döntött így? 

- Nagyon egyszerű: megszülettek a hármas ikreim. S mivel minden világverseny nyáron volt, nem akartam, hogy szinte az apjuk nélkül nőjenek fel. Nem a siker iránti vágy, a pénzhajhászás vezérelt, sokkal inkább azt nem akartam, hogy kimaradjanak a közös nyaralások. 

- Azért még ne rohanjunk előre, hiszen a női válogatottnál eltöltött öt év és a világbajnoki cím megérdemli, hogy kicsit bővebben beszéljünk erről az időszakról.

- A kilencvenes években nagyon sokat jártam az Egyesült Államokban és Kanadában edzőtovábbképzésekre, úgynevezett Cliniceket tartottam. S ott tapasztaltam, hogy a női vízilabda mennyire népszerű szakággá nőtte ki  magát a világ másik felén. Ez volt a magyarázata, hogy amikor 2000-ben felkértek, rövid gondolkodás után elvállaltam a válogatott irányítását, de éppen a gyermekeim születése miatt csak úgy voltam hajlandó erre, hogy kilenc hónapot babáztam, három hónapot pedig a lányok mellett dolgoztam. 

„Ne egy idős, hosszú hajú fószer lebegjen a vízben”

- Emlékszem, amikor öt év közös munka után megnyerték a világbajnokságot, viccesen azt nyilatkozta, „két dologhoz értek igazán: a nőkhöz és a vízilabdához”…

- Mindenek előtt azzal kezdeném: a nők esztétikusak, de biológiailag 10-15 százalékkal több zsírszövet van bennük, mint a férfiakban, s valljuk be: jóval lassabban is vízilabdáznak és nem is annyira ügyesek. De a női sportolókkal edzősködésnek megvannak az előnyei és a hátrányai. A lányok végtelenül racionálisak, és ha valamiben megtalálják a rációt, nem okoskodnak annyit, mint a férfiak, hanem megcsinálják. Roppant szimpatikus tulajdonságuk, hogy hisznek abban, amiről az agyuk meggyőzi őket, és végtelenül szorgalmasak. A nehézség, hogy meg kell tanítani őket arra: ne könnyed hancúrozásnak vegyék a meccset, és tartsák be a taktikát. Külön fejezet a koncentráció kérdése. A női játékosoknak a győzelmet kell megtanítani, mert sokszor a meccseket nem az dönti el, hogy melyik csapat jobb a másiknál, hanem az, hogy az egyik elront valamit, és ezt a másik kihasználja. Nagyon nagy élmény volt velük dolgozni, de mindig hozzá szoktam tenni: a játékosok csinálják az edzőt. Így bármennyire jó edzőnek tartom magam, nekik köszönhetem, hogy mások is annak tartanak. 

- Sokunkba beleégett az a jelenet, hogy miután megnyerték a világbajnokságot, mire felocsúdtak a lányok, és keresni kezdték önt, hogy szokás szerint a medencébe hajíthassák, ön már messze járt: kirohant az uszodából. Miért csinálta ezt?

- A csajok nyerték meg a világbajnokságot, abszolút megérdemelték, hogy őket ünnepeljék, és ne egy idős, hosszú hajú fószer lebegjen a vízben. De ha már itt tartunk: azt tartanám korrektnek, ha egy edzőt akkor dobnának a vízbe, ha nem hozná a csapatával a várt eredményt. Egyből látnák, hogy ki a hunyó! 

- Térjünk vissza családjára, a hármas ikreire! Annál is inkább, mert ha jól tudom, sok egyéb mellett abban is hasonlítanak egymásra, hogy a vízilabdát kipróbálták, de abba is hagyták. S ma már mindhárman egyetemre járnak…

- Nagyon büszke vagyok rájuk, szépek, egészségesek, kitűnően érettségiztek a Toldy Ferenc Gimnáziumban, mindhármuknak felsőfokú angol nyelvvizsgája van. Emma és Berta a Corvinus Egyetemre jár, Tomi pedig az ELTE jogi karára. Az elsők között vették fel őket, ami a büszkeség mellett azért is fontos, mert így nem kell fizetni a tanulmányikat. Gondoljon csak bele: ha fizetős lenne az iskola, évi 2 millióba kerülne a taníttatásuk. S ha már a vízilabdát szóba hozta: Berta talán megérdemelte volna, hogy bekerüljön a felnőtt válogatottba, de az élet úgy hozta, hogy ez nem jött össze. 

"Megtiszteltetés, hiszen Gyarmati Dezső és Kárpáti György halála után egyedül képviselem a vízilabdázókat"

- Lehet azt mondani, hogy amihez Faragó Tamás hozzányúl, arannyá változik?

- Viccesen azt mondom: lehet…

- Ami tény: játékosként mindent megnyert, Európa- és világbajnokságot, olimpiát, szinte amelyik bajnokságban játszott, gólkirály lett, és edzőként sem adta alább a világbajnoki címnél. Nem csoda, hogy megválasztották az Évszázad vízilabdázójának, és a Pólósok pólósának. Ezek után csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül be a Nemzet Sportolói közé. Mi volt az első gondolata, amikor értesítették erről?

- Ez tényleg egy fantasztikus dolog, és jól is esik. Hogy maradjunk a humornál: minden ilyen kitüntetés és díjátadás valahol szubjektív, de most teljesen objektív döntés született. De komolyra fordítva: ez egy kimagasló, fontos elismerés, amelynek mégis csak súlya van. S egyben megtiszteltetés, hiszen Gyarmati Dezső és Kárpáti György halála után egyedül képviselem a vízilabdázókat. Elég furcsa, ha nem lennénk ott a legjobbak között, hiszen kilenc olimpiát nyertünk. S ne legyünk álszerények sem: mivel ez a díj komoly pénzzel is jár, nem csak az én, hanem a gyermekeim életét is jelentősen megkönnyíti. S még egy dolog, a mai napig kapom a pozitív reakciókat, ismeretlenek állítanak meg az utcán és gratulálnak; a szurkolók visszajelzése számomra fontosabb és minőségibb visszajelzés bárminél! 

Nyitókép Jelképes fotó: menekülés a győzelembe a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitányaként a 2005-ös világbajnokság megnyerése után Fotó: MTI/EPA/Bernd Thissen