„Majd elválik az estvéli imádsággal” – a székelyek már gyerekként tudják, hogyan kell válaszolni kényes helyzetben

A Madarasi-Hargitán találkoztunk először az 1970-es években Dániel Imre számadó juhásszal. Dániel Imrének – ahogy ő mondta – két iskolája volt. Megtanult írni, olvasni és számolni. Tovább nem ment, mert juhász édesapjának segítségre volt szüksége. Nyolc-­kilenc éves korától állandó kemény munkában volt része. De a természet rendjét úgy megismerte, hogy doktorálhatott volna belőle. Bámulatos és megragadó véleményeket tudott mondani általa először hallott dolgokról. Egy otthoni rádió hírein és a néha a faluban hallottakon kívül nem sok újság jutott a fülébe. De minden év karácsonyán elolvasta az évi kalendáriumot elejétől a végéig, és kiolvasta az édesapjától örökölt, Diákhősök 48-ban című, 1898-ban kiadott ifjúsági regényt. Ez szívet melengető volt.

Mélyen meghatott az a gyakorlat is, amely akkor Erdély-szerte elterjedt: nem a román időszámítás szerint éltek, hanem a magyarországi szerint. Akkor volt dél, amikor a magyar fővárosban harangoztak. Imre még ennél is tovább ment. A budapesti időjárás-­jelentést figyelte. Azt kérte egyszer, vigyek neki egy Sokol táskarádiót, hogy fent az esztenában is hallgathassa a Kossuth Rádiót, mert tudnia kell, mikor esik az eső Budapesten. „Akkor tudom, két nap múlva nálunk esik, és sietek szénát csinálni.”

A nyolcvanas években Kinga lányunkkal hármasban minden esztendőben többször jártunk Imre családjánál Szentegyházasfalun. Feleségével, Gizikével öt gyermeket neveltek. A három fiú sokat segített a juhászkodásban az iskola mellett. Egy kora nyári estén fent a hegyen, amikor a nyolc-kilenc éves Sanyika is segített a fejésben, néztük az ősi mesterség ifjú tanulóját. Csend volt, csak a kicsorduló tej csobbanó hangját lehetett hallani, jellegzetes juhillat töltötte be a levegőt, amikor feleségemnek, Katinak átvillant a fejében: Sanyika már talán két napja itt van, pedig hétköznapokat írunk. „Sanyika, ugye holnap bemész az iskolába?” – kérdezte. A gyermek juhász csak fejt tovább, szemét a földre szegezte, majd rövid hallgatás után így szólt: „Majd elválik az estvéli imádsággal.” A székelyek már ebben a korban tudják, hogyan kell válaszolni kényes helyzetben.