Az észtek indokolt esetben megelőző csapást mérnének Oroszországra 

Az észt közszolgálati műsorszolgáltatónak, az ERR-nek 2024 szeptemberében adott interjúban Vahur Karus észt tábornok kijelentette, hogy ha Moszkva támadásra készül, országa elsőként csaphat le az oroszokra: „Döntő fontosságú, hogy képesek legyünk semlegesíteni az ellenséget a saját területén.” Az elmúlt hónapokban továbbra is ezt az irányvonalat követték, és július végén az ország védelmi minisztériuma közzétette védelmi stratégiáját, amelynek célja „a fenyegetések megelőzése, mielőtt azok eljutnak Észtország területére”. 

Az orosz–ukrán háború előtt a hivatalos doktrína az volt, hogy 10 napig tartják vissza az orosz támadókat, és megvárják a NATO-tól érkező erősítést. Karus tábornok szavai szerint azonban már nem lehet megvárni, hogy megtámadják az országot. Alig néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, hogy az észt hadsereg orosz területen támadjon az oroszok ellen, ma azonban rengeteg ok van arra, hogy ezt komolyan vegyük. 

Szoros együttműködés a szomszédokkal 

Nem véletlen, hogy éppen Észtország tesz ilyen lépést. Bár Litvánia is kemény álláspontot képvisel Oroszországgal szemben, az észtek stratégiailag lényegesen kiszolgáltatottabbak. Az Oroszország által a NATO ellen indított lehetséges támadásról szóló hadgyakorlatokban Észtország volt a fő célpont, és ennek a következtetése az volt, hogy az országot 48 óra alatt elfoglalhatják. 

Észtország sorsa szorosan összefügg a NATO hitelességével. Ha ugyanis a szövetség nem képes bizonyítani, hogy Észtországot meg fogja védeni egy orosz támadás ellen, akkor a szervezet kollektív védelemről szóló 5. cikke már nem érvényes. Pontosan ennek az elérése volt az orosz kül- és biztonságpolitika elsődleges célja. 

Míg Finnország és Svédország semleges volt, Észtország védelmének a biztosítása valóban nehéz feladatnak bizonyult. A tengeri mentőakcióhoz ugyanis át kellett volna kelni a megerősített kalinyingrádi erődítményen, amelynek hatalmas, hajók elleni rakétái súlyos veszteségeket okoztak volna az áthaladó konvojoknak. A Lengyelországból Litvánia érintésével az országba érkező szárazföldi mentőakció is kockázatos lenne, mivel át kellene kelni a Suwalki-szoroson. 

Mivel a hitelessége forog kockán, a NATO-nak megoldást kellett találnia erre a helyzetre. Attól tartva, hogy a balti államokban bázisok építésével vagy komoly szárazföldi erők állomásoztatásával provokálja Oroszországot, a kompromisszumos megoldás az volt, hogy szimbolikus kontingenseket vezettek be, amelyek „tripwire” (tűzvezeték) erők néven váltak ismertté. A logika az volt, hogy ha Oroszország mégis támad, akkor NATO-katonákkal kell szembenéznie. 

A tripwire erők Észtországba küldésének a feladata az Egyesült Királyságra hárult. Mivel a három balti államnak nincs saját légiereje, a NATO vállalta a légtérük védelmét is az úgynevezett „légtérrendészet” keretében. Ennek a lényege, hogy helyi légibázisokról a NATO-országok felváltva küldenek vadászgépeket, amelyek rendszeresen készenlétben állnak, hogy elhárítsák az orosz behatolásokat. 

Svédország és Finnország NATO-csatlakozását követően azonban a balti régió stratégiai helyzete alapvetően megváltozott. A NATO-nak már nem kell foglalkoznia a kalinyingrádi vagy a Suwalki-szoroson való áthaladás veszélyeivel, Oroszországnak pedig azzal kell számolnia, hogy a Finn-öbölön keresztül a Balti-tenger felé tett bármilyen katonai kísérletét elsöprő erővel fogják visszaverni, méghozzá nemcsak a finn és az észt partokon állomásozó hatalmas, hajók elleni rakétabázisokkal, hanem a szupercsendes, csúcstechnológiás svéd tengeralattjáró-flottával is. Ráadásul egy Észtország elleni esetleges orosz támadásra a NATO nagy erejű válaszlépéssel reagálna, amely a támadó csapatok elleni tüzérségi tűzzel, a hátország elleni rakétatámadásokkal és a légi fölény gyors megteremtésével egészen Oroszország belsejéig terjedne, lehetővé téve az utánpótlási vonalak és a felkészülési területek megszakítását. 

A fájdalmas tapasztalatok cselekvésre késztetnek 

Mindez megnyugtathatná Észtországot, hogy egy orosz invázió esetén gyorsan fel tudnák szabadítani, de a valóság nagyon eltér az elméletektől. Az egyre durvább orosz fenyegetéseknek kitett észt lakosságot ugyanis továbbra is aggasztja, hogy nagy különbség van az invázió megakadályozása és az ország felszabadítása között. Ukrajna tragédiája, az elrabolt gyermekek és a Bucsához hasonló városokban élők sorsa világosan megmutatja, mi történik a helyi lakossággal az orosz erők által elfoglalt területeken. 

Bár ennek a „kiégett föld” taktikának az emberi ára hatalmas, a történelem bebizonyította, hogy működik. A kezdeti hatalmas sikerek ellenére végül mind Napóleon, mind Hitler vereséget szenvedett, és visszavonulásra kényszerült. 

Észtország számára azonban ez nem opció, mivel a mérete miatt az országnak nincs stratégiai mélysége, és leginkább a lakossága védelmére koncentrál. Az 1940-es orosz invázió emléke még mindig élénken él az emberekben. Minden észtnek van mesélni valója arról, hogy mi történt az orosz tömeges deportálások során, amelyek többségüknek a szibériai halált jelentették. Sokan emlékeznek arra is, hogy északi szomszédjaik hogyan mentették meg országukat az orosz megszállástól, és ennek eredményeként évtizedekig élvezhették a liberális demokrácia és az anyagi jólét előnyeit. 

Amikor a Szovjetunió 1939 novemberében megtámadta Finnországot, a finn erők védelmi vonalat húztak fel a Karéliai-szoroson és a Szvir folyó mentén, amely az Onyega-tavat a Ladoga-tóval köti össze. Bár az orosz erők számbeli fölényben voltak, a finnek téli hadviselési képességeivel nem tudtak mit kezdeni, emellett nem tudták meegtörni a finnek elszántságát, hogy minden áron megvédjék hazájukat.  

Ezzel szemben amikor a Szovjetunió megtámadta Észtországot, a védelmi erők bár bátran harcoltak, nem voltak olyan, nagy segítséget nyújtó természetes védelmi pozícióik, mint a finneknek. Ennek ellenére sikerült lassítaniuk a támadás előrehaladását, így a lakosság jelentős része a semleges Svédországba menekülhetett. A Szovjetunió összeomlása és Észtország függetlenségének kikiáltása után sok menekült visszatért a szülőföldjére, és magával hozta azokat a készségeket és kapcsolatokat, amelyek nagyban segítették az ország integrációját az európai közösségbe. 

A katonai szolgálatra való hajlandóság nagyon magas, akárcsak a területi védelmi egységekhez és más, nemzeti szuverenitást támogató szervezetekhez való csatlakozás, hiszen úgy tartják, hogy az 1940-ben, az orosz megszállás utáni események soha nem történhetnek meg újra. 

A mai szükségletek a szomszédos Oroszország mellett 

Észtország szuverenitásának megőrzését a védelem és a határbiztonság iránti erős elkötelezettség jelzi. Az ország jelentős összegeket költött a határ menti katonai létesítményei fejlesztésére, és csatlakozott Lengyelországhoz, Litvániához, Lettországhoz és Finnországhoz egy (egyesek számára) vitatott döntésben, amely szerint kilépnek az ottawai egyezményből, amely tiltja a gyalogsági aknák használatát. Ezek az országok ugyanis mind úgy érzik, hogy az orosz határ mentén aknák telepítésével kell megakadályozniuk a szárazföldi inváziót. 

Észtországban erős a politikai konszenzus arról, hogy a GDP egyre nagyobb hányadát kell a nemzetvédelemre fordítani. A közelmúltban Hágában tartott NATO-csúcstalálkozó előkészítéseként az észt parlament négy évre szóló, 2,8 milliárd eurós kiegészítő védelmi költségvetési törvényt fogadott el, amely 2029-ig a védelmi kiadásokat a GDP 3,4 százalékáról átlagosan az 5,4 százalékára emeli. 

A kiosztott forrásokat számos célra fordítják, a felszereléstől és lőszertől a közepes hatótávolságú légvédelemig, további műszaki csapatokig, hosszú hatótávolságú felderítő zászlóaljakig, modern kommunikációs rendszerekig és a haditengerészeti képességek bővítéséig. Különösen fontos a hosszú hatótávolságú csapásmérő képességek finanszírozása, mivel ez hitelesebbé teszi a közvetlen invázió elhárítására irányuló megelőző csapások fenyegetését. 

Bár a NATO-országok katonai támogatása elengedhetetlen volt Ukrajna túléléséhez, számos olyan feltétellel járt, amely korlátozta az ország visszavágási képességét. A NATO-fegyverek Oroszországon belüli célok elleni bevetésének korlátozásain túl a katonai segítség hatékonyságát megakadályozza, hogy Oroszország számára közvetetten stratégiai segítséget nyújtanak. Méghozzá úgy, mert bár lehetnek érthető politikai okok arra, hogy az európai kormányok miért ragaszkodnak annyira az Ukrajnának nyújtott katonai segítség nyilvánosságra hozatalához, ez az átláthatóság hatalmas segítséget jelent az oroszoknak, hogy pontosan tudják, mit és mikor kapnak az ukrán védelmi erők. 

Az új észt politika azonban teljes fordulatot jelent. A megelőző csapások fenyegetése és a stratégiai egyértelműség feladása megfosztja az orosz katonai tervezőket attól a „luxustól”, hogy a saját területükön való támadás félelme nélkül készülhessenek fel egy invázióra. Ez biztosítja azt, hogy ne ismétlődhessen meg az a hónapokig tartó, ellenállás nélküli felkészülés az Ukrajna elleni teljes körű invázióra. 

A kérdés az, hogy ez miként befolyásolja Oroszország stratégiai tervezését. 

Kapcsolódó: 

 
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.eu oldalon. 

Nyitókép: Pirjo Tuominen/MTI/EPA/Compic