Trump Kína elleni támadása romba dönthet mindent

Nehéz elemezni egy olyan helyzetet, amely szinte óráról órára akár 180 fokos fordulattal változik. A globális kereskedelmi háború, amelyet Trump elnök robbantott ki az America First jegyében, pillanatonként változik, lehetetlenné téve az érintett országok előzetes felkészülését vagy a válaszreakciók részletes terveinek kidolgozását. Az Európai Unió jelenleg még ott tart, hogy a 25 százalékos alumínium- és acélvámokra jelentett be megtorló intézkedést, a kölcsönös vámok indoklásával meghozott amerikai 20 százalékos extravámmal még ideje sem volt érdemben foglalkozni.  

A Fehér Háznak azonban néhány napja már nem az EU-val van a legnagyobb problémája, hanem Kínával. A Trump-vámokra válaszul Peking 34 százalékos tarifát vetett ki minden amerikai importra, eszkalálva ezzel a világ két legnagyobb gazdasága között kirobbant kereskedelmi háborút. A helyzet azonnal tovább romlott, miután Trump elnök további 50 százalékos vámot vetett ki a kínai importra. Ez az év elején hatályba lépett 20 százalékos illetéken és a kölcsönösség jegyében kivetett 34 százalékos tarifán felül sújtja a kínai gazdaságot, elérve a 104 százalékot. A megtorlás nem váratott magára sokáig: Kína emelte a tétet, és 84 százalékos vámot csapott rá az egyesült államokbeli importra, mire Trump 125 százalékra növelte a tarifát.  

Mialatt a kereskedelmi háború pillanatok alatt eszkalálódott a két nagyhatalom között, a kötvénypiacok sokkja miatt az elnök hirtelen fékezni kezdett, és bejelentette, hogy mindazon országok, amelyek nem éltek a bosszúvámok fegyverével az Egyesült Államokkal szemben, tárgyalási céllal 90 napos haladékot kapnak a tarifák bevezetésével, ebben az időszakban pedig az általános vámokat 10 százalékra csökkenti. A zűrzavarban tehát most mindenki Hszi Csin-pinget figyeli, akinek a jelek szerint elfogyott legendás stratégiai türelme, és gazdasági háborúba vezeti országát az Egyesült Államok ellen, keményen beleállva a vérfürdőt ígérő konfliktusba. 

A sárkány tüze 

Kína azonnali reakciója azt jelzi, hogy Peking régóta készül arra a háborúra, amelyet nem akart elkezdeni. A bosszúvámok mellett egyéb fegyvereket is élesített, beleértve a ritkaföldfémek exportellenőrzésének elrendelését (amennyiben tiltást is bevezet, az hatalmas csapás lesz nemcsak a globális ellátási láncokra, de az Egyesült Államok csúcstechnológiás iparágai számára is), valamint az amerikai feketelistás vállalatok körének bővítését. A bosszúvámok mértékének folyamatos emelése a konfliktus új korszakának kezdetét jelzi, ahol  

Bár az amerikai elnök szokásos lezserségével egy mondatban elintézte Pekinget egy közösségi posztban, mondván, Kínát a „világ piacai iránt tanúsított tiszteletlen magatartása miatt” bünteti, várva, hogy rájöjjön, e politikája a jövőben már nem fenntartható, a helyzet már sokkal bonyolultabb a leegyszerűsített fenyegetések hatékonyságának kérdésénél. A finomdiplomácia a múlté, a jelen az egyre agresszívebb és azonnali konfliktusoké, amelyek az amerikai elnök szerint záros határidőn belül megnyerhetők. Ebben azonban Trump minden valószínűség szerint téved:  

Pekingnek volt alkalma belekóstolni Trump kereskedelmi politikájába annak első ciklusa alatt. Tanult belőle, ahogyan utódja, Biden Kína-ellenes vámpolitikájából is. Mást sem tett, mint úgy erősítette belső gazdaságát, hogy ha bekövetkezik az, ami most bekövetkezett, felkészült legyen – ebbe pedig nemcsak az önvédelem, hanem a válaszcsapások arzenáljának kiépítése is beletartozott. A célzottan az amerikai vállalatok ellen kidolgozott, nemzetbiztonsági indoklással összeállított szankciós feketelista jócskán túlmutat a szimpla vámháború keretein – szankciós háborút készít elő, amely a kínai kapcsolatoktól nagyban függő amerikai cégek megszorongatásával a Fehér Házat is torkon ragadja.  

A kínai beszállítókra támaszkodó dróngyártók elleni tiltó rendelkezésekből és az azokat követő negatív láncreakciókból például még csak ízelítőt adott tavaly, pár nappal ezelőtt azonban már tizenegy amerikai vállalatot vett fel a feketelistára, megtiltva nekik minden kereskedelmi és gazdasági tevékenységet Kínával, beleértve a befektetéseket is. 

Míg tehát Trump a vámokat tekinti elsődleges fegyvernek, a szankciós politikát felváltva a vámpolitikával, addig Kína több fronton támad vissza, és többek között a vele nagyrészt függőségi viszonyban lévő amerikai vállalatok működését kezdi ellehetetleníteni. Vagyis szankciós politikával egészíti ki a vámpolitikáját. 

Az aduász 

A kínai arzenál fegyverei gyorsan fognak élesedni. A vámok mellett exporttilalom is várható a chipgyártáshoz és a hadiiparhoz nélkülözhetetlen ritkaföldfémek tekintetében (a globális piac 70 százaléka Peking kezében van), vizsgálathullám indul majd a kínai érdekeltségekkel rendelkező amerikai vállalatok ellen, ezzel párhuzamosan pedig bővülni fog a kereskedelmi tevékenységet tiltó feketelista. Kína szisztematikusan úgy készült fel, hogy minimalizálja a saját veszteségeit és maximalizálja az Egyesült Államokét, ha elkezdődik a háború. Amikor Peking arról beszél, hogy a „végsőkig harcolni fog, amennyiben az Egyesült Államok ragaszkodik a háborúhoz”, azt nemcsak komolyan gondolja, de a kellő háttere is megvan hozzá.  

A fő kérdés ugyanis a nagyhatalmak közötti összecsapásban az lesz, hogy ki veszít többet vele. Kína tisztában van azzal, hogy az exportra gyártó iparágaira most hatalmas nyomás fog nehezedni, ugyanakkor szisztematikusan folytatott diverzifikációs törekvéseinek köszönhetően át tudja állítani úgy a kereskedelmét, hogy a lehető legkevesebb veszteséget könyvelje el. (Természetesen az még így is nagy lesz, a kulcskifejezés inkább a mihez képest.) Az Egy övezet, egy út (Belt and Road) projekt egésze például a külkereskedelmi diverzifikációról szól, igen eredményesen – tavaly a globális dél piacai mintegy 60 százalékkal növelték a kínai külkereskedelmet. A csúcstechnológiai innovációs sikerek csak ráerősítenek majd erre, az ázsiai ország ugyanis azzal az amerikai ütőkártyát tudja eredményesen megfogni – lásd a DeepSeek okozta sokkot és a befektetések iránt hirtelen megugrott globális érdeklődést. Ilyen szempontból az amerikai vámpolitika hosszú távú hatása a kínai gazdaságra egyre korlátozottabb lesz.  

Ráadásul Peking tovább fogja erősíteni a diverzifikációs stratégiáját, azzal párhuzamosan azonban a maradék bizalmát is elveszíti az Egyesült Államokkal kiépítendő kapcsolatokban. Washington döntésre kényszerítette Kínát, Kína pedig döntött, és szabadjára engedi a konfliktust. Ahogyan a külügyminisztere fogalmazott:  

Trump legújabb terve az, hogy egyesével megállapodik a vámfenyegetett országokkal, majd egy tömbbe kovácsolva azokat Kína ellen fordítja a szövetséget. Magyarán az Egyesült Államok kereskedelmi háborúját globális szintre emelné az ázsiai nagyhatalom gazdasági és geopolitikai elnyomása érdekében. Az orosz szankciók kapcsán már látható volt, mennyire hibás az elképzelés, amikor a globális dél országait és a feltörekvő gazdaságokat a semlegességük feladására akarják kényszeríteni. Ebben az esetben azonban többről lenne szó. Az elmúlt hetek csapongó kiszámíthatatlansága máris megingatta a bizalmat az Egyesült Államok iránt: az óránként változó vámfenyegetések nem csak rövid távon riasztják el az országokat az újabb üzletkötésektől. Ráadásul éppen Kína felé fordítják azokat is (többek között az Európai Uniót), amelyek eddig meg voltak győződve az Egyesült Államokkal folytatott együttműködések, partnerségek szilárdságáról és kikezdhetetlenségéről.  

Trump zéró összegű játszmába kezdett Kína ellen, felhagyva eddigi káoszstratégiájával. Tekintve azonban eddigi vámpolitikájának improvizatív jellegét, még mindig van esély rá, hogy a világ megmenekül az egész globális gazdaságot megrengető amerikai–kínai kereskedelmi háborútól. Bár az elnök most azt várja (még mindig nyitva hagyva a tárgyalás lehetőségét), hogy Hszi Csin-ping tárcsázza először a Fehér Házat, valójában neki, mint az eszkaláció okozójának kellene megtennie az első lépést, hogy befagyassza a konfliktust az utolsó pillanatban.  

Az egymásra licitáló bosszúvámok játszmáját Kína fogja jobban bírni, még úgy is, hogy közben egyik országnak sem érdeke a gazdasági tragédia folytatása. Ha azonban Peking úgy dönt, hogy már nem akar tárgyalni Washingtonnal, a háború olyan méreteket ölt majd, amelyre sem az Egyesült Államok, sem a globális gazdaság egyáltalán nincs felkészülve.  

Kissinger mondta utolsó interjújában: „Az első világháború előtti klasszikus helyzetben vagyunk, ahol egyik fél sem tud politikai engedményeket tenni, és amelyben az egyensúly legcsekélyebb megzavarása is katasztrofális következményekkel járhat.” Donald Trump stratégiája Kínával szemben ott bukik meg, hogy szerinte ez az egyensúly nem is létezik. Az első hibás gondolat pedig az egész logikai láncot hibássá teszi.  

*** 

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/AP/Miami Herald/Al Diaz

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.