Mi is a baj az EU-s kutatás-fejlesztéssel, ami miatt Orbán Viktor megkongatta a vészharangot?

Az Európai Unió Tanácsának soros magyar elnöksége diplomáciai bravúrként könyvelheti el az ET budapesti tanácskozását – legalább ilyen fontos azonban, hogy a találkozón a házigazda olyan világos és határozott programot javasolt az elnökként abszolút prioritásként megjelölt versenyképességi fejlesztés területén, amelyre minden jelenlévő egy emberként bólintott. A magyar kormány terve az EU-s nemzetállamok közötti kohézió időnként fájó hiányából indult ki, majd kanyarodott be a célegyenesbe a közös piac erősítése, a kiforrott iparpolitika, a bürokráciacsökkentés és az energiaszuverenitás gondolatával.  

A Budapesti nyilatkozat azonban tartalmaz egy olyan passzust is, amely még a legmegoldandóbb problémák között is az elsők között áll: ez az uniós kutatás-fejlesztés tragikus elhanyagoltsága és lemaradása. Mario Draghi lesújtó jelentése az Európai Unió versenyképességéről nem véletlenül mutatott rá a K+F szerepére mint katalizátorra: a szegmens működőképessége elhalványul az Egyesült Államok és Kína mögött. Olyan lökést kell tehát neki adni, amely a lendületével magával húzhatja a versenyképesség egészét. Más szavakkal: ameddig a kutatás-fejlesztés gödörben van, addig esély sincs a versenyképességi célok megvalósítására. A magyar kormányfő bejelentése szerint 2030-ig az EU-s GDP 3 százalékát kell a kutatás-fejlesztésre fordítani – és éppen ez lehet az egyik gyújtószikra, amely az egész lomha versenyképességi gépezetet végre mozgásba hozza. 

A szakadék közöttünk 

A probléma azonnal érthetővé válik, ha vetünk egy pillantást a konkrét K+F-adatokra, és az elmúlt negyed évszázad tükrében kezdjük el értelmezni azokat. Mint arra az Institute For European Policymaking tömör megállapítása kiválóan rávilágít: míg az Egyesült Államokban egyszerűen és villámgyorsan zajlott le egy éles technológiai váltás, addig az Európai Unió még mindig a középtechnológia peremvidékén kóborol, nem találva, de még csak nem is keresve az átjárót a következő szintre.  

Az első meghökkentő adat az, hogy az EU és az Egyesült Államok az állami kiadások tekintetében pontosan ugyanazt az összeget áldozza az innováció támogatására: a K+F-összegek mindkét helyen a GDP 0,7 százalékát teszik ki. A probléma forrása tehát nem itt keresendő, hanem a magánszektor részvételében. Ha ugyanis azt vizsgáljuk, a különbség már szinte kiabál: 

A „mennyit” után a legfontosabb kérdés a „mire”.  

Az is megfigyelhető ugyanis, hogy míg az uniós K+F-befektetések alapvetően a klasszikus ipari szegmensbe áramlanak, az Egyesült Államok már a csúcstechnológiai szektorokban, a szoftverek, a biotechnológia vagy a védelmi ipar területén erősít. Ezekben az ágazatokban a kutatás-fejlesztés ráfordítási mutatói messze maguk mögött hagyták az európaiakat. Konkrétabban: az Európai Unió több mint két évtizede megrekedt az autóipar technológiai csapdájában. A legnagyobb EU-s vállalatok szinte kivétel nélkül autógyártók, míg az Egyesült Államokban a középtechnológiait az ezredforduló után elég gyorsan felváltották a csúcstechnológiai iparágak. Az unió ragaszkodása napjainkban különösen kiábrándító: az európai autóipar az amerikai, de különösen a kínai mögött teljesen háttérbe szorult – paradox módon éppen az elektromos átállás és a vetélytársak csúcstechnológiai fejlődése miatt. 

Még ennél is konkrétabban: az ezredforduló idején az Egyesült Államok három legnagyobb magánfinanszírozású K+F-összegekben részesülő vállalata a Ford, a Pfizer és a General Motors volt. Ma az Alphabet, a Meta és a Microsoft. Ennél élesebben nem is lenne látható a technológiai váltás.  

Míg tehát az Államokban az új technológiai vállalatok egyszerűen kiverték pozícióikból a középtechnológiai ipart, utat nyitva a jövő iparágainak, az EU-s vállalati K+F még mindig ugyanazon ágazatokban koncentrálódik, ráadásul pont azokban, amelyek minden igyekezetük és pénzük ellenére egyre nagyobb globális lemaradásban vannak. A magánfinanszírozások és a csúcstechnológiás befektetések területén tehát egyaránt olyan szakadék tátong a transzatlanti felek között, amely az európai versenyképesség drasztikus romlását húzta maga után. Egy 2022-es McKinsey-jelentés szerint, ha megvizsgáljuk az Egyesült Államok és Európa tíz legnagyobb technológiai vállalatát a K+F-re fordított kiadások alapján, előbbiek nagyjából négyszer annyit költenek kutatás-fejlesztésre, mint az európaiak. 

És akkor Kínáról még nem is beszéltünk. Az R&D World Index szerint 2023-ban 8,1 százalékkal, több mint 458 milliárd dollárra nőtt a kutatás-fejlesztésbe befektetett állami összegek nagysága. Közel egymillió új technológiai szerződést írtak alá, az engedélyezett találmányi szabadalmak száma pedig elérte a 921 ezret, ami 15,3 százalékkal több, mint az egy évvel azelőtti adat.  

Hol vannak a szakpolitikusok? 

A transzatlanti árok a szoftverfejlesztések területén a legnagyobb. A terület globális piacának 75 százalékát az Egyesült Államok uralja, míg az Európai Unió 6 százalékkal kullog mögötte. Tekintve a K+F-befektetéseket, az USA dominanciája a mesterséges intelligencia területén jogosan megkérdőjelezhetetlen. És persze ott van Kína, amely a csúcstechnológiás hardverek és szoftverek területén már így is veri az EU-t, a kutatás-fejlesztés területén azonban annyira gyorsan zárkózik fel, hogy a célja egyáltalán nem a közte és az unió közötti szakadék mélyítése, hanem az Egyesült Államok mielőbbi utolérése.  

Pedig az Európai Unióból nem a tudás hiányzik a szoftveres innovációk területén. A Linux, a Spotify, a Skype vagy az X-road, amelyet az észtek a kormányzati infrastruktúrát támogató adatcsereplatformmá fejlesztettek, jól jelzi, hogy az apró szoftverszektor tudna bővülni, ennek ellenére az EU nagy részében nem európai, hanem az Egyesült Államokban gyártott termékeket használ mindenki. A válasz már nem is a közös uniós támogatások elferdülésében, inkább a szakpolitikai tervezés hiányosságaiban rejlik. A pár éve létrehozott Európai Innovációs Tanács (EIC) remek kezdeményezés volt a K+F-rendszer közös finanszírozásának átstrukturálása felé, két probléma azonban hamar világossá vált a működésével kapcsolatban. Az egyik, hogy a tanács alapvetően nem az innovációt erősíti, inkább a kkv-szektor, és sokkal enyhébb mértékben a startupszegmens tőkehiányát igyekszik pótolni. A másik az irányításban rejlik: az EIC tulajdonképpen az Európi Bizottság kézi vezérelt szerve, ahol a vezetők nem szakpolitikusok, hanem bürokraták:  

ennek köszönhetően a támogatási feltételek hihetetlenül megnehezítik a hatékonyságot, a támogatási folyamat és a finanszírozás folyósításának lassúsága pedig rengeteg időt emészt fel.  

A megoldás első körben az lenne, ha az EIC vezetésébe szakpolitikusokat és területi szakembereket engednének be, akiknek döntő szava lenne a projektek elbírálásában. Ennek megfelelően a döntéshozói jogkört projektmenedzserek vennék át az Európai Bizottság bürokratáitól – ezzel párhuzamosan pedig a forrásokat az évek óta semmi eredményt nem produkáló projektekből átcsoportosítanák azokba a kutatásokba, amelyekben valóban ott rejlik az áttörő siker lehetősége. Ez utóbbihoz ráadásul a jelenleg érvényben lévő pénzügyi keretet sem kell módosítani. 

A Budapesti nyilatkozatban is rögzített 3 százalékos 2030-as finanszírozási cél a lehető legjobb út az innovációs felpörgetés felé. Még mindig nem elég, de kezdőlépésnek is óriási. Legalább ekkora hangsúlyt kell fektetni azonban arra, hogy az EU képes legyen felismerni azokat a vállalati erőfeszítéseket, amelyeket támogatnia érdemes, és amelynek eredményeképpen eredményes innovációs környezetet lehet teremteni a csúcstechnológiás iparágak számára. Ezzel indulhatna meg az a folyamat, ami a defibrillátor lehet az európai versenyképesség mellkasán. 

*** 

Orbán Viktor kormányfő fogadja az Európai Unió állam- és kormányfőinek informális ülésére érkező Mario Draghit, az Európai Központi Bank volt elnökét, korábbi olasz miniszterelnököt a Puskás Arénában 2024. november 8-án  
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán