Egy évvel ezelőtt az ukrán győzelembe vetett vak hit és a lelkendezés uralta a világ legfontosabb biztonságpolitikai konferenciáját Münchenben. Idén már a kezdésre minden rossz összejött, aminek nem kellett volna. Ennek megfelelő volt a hangulat.
A február 16-án kezdődött müncheni biztonsági konferencia termeiben kezdés előtt halkan visszhangoztak még az egy évvel ezelőtti derűlátó csatakiáltások, ám az „addig segítjük Ukrajnát, ameddig csak szükséges” közhelye idén már a nyomott és egyre zavartabb csenddel párosult eufória helyett.
A rendezvény tervezetlen jelmondata a „sok a szöveg, kevés a tett” lett: ahogyan arra majdnem minden felszólaló rámutatott, a tomboló szolidaritás hangoztatása rendkívül dicséretes, de ha a kéz nem indul el a belső zsebben lapuló pénztárca felé, akkor az Ukrajnának küldött maximális segítség lassan kimerül egy „Hajrá, Volodimir” elrebegésében.
„Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez” – írja Shakespeare a Hamletben. A dán királyfi sötét drámája, egy darabokra hulló ország és hatalom bukásának forgatókönyve pedig éppen Münchenben öltött testet. Ahogyan Kuleba ukrán külügyminiszter lefordította a hiábavalóság problémáját: „Látom ugyan a politikai akaratot, de az akaratot tettre kellene váltani”.
A pesszimizmus a konferencián csak csúcsosodott, de nem ott kezdődött. Az európai fegyvergyártók nem bírnak – és többnyire a kormányok koncepciótlansága miatt nem is akarnak bírni – a megnövekedett igényekkel, az Egyesült Államokban pedig a szó legszorosabb értelmében belpolitikai üggyé és kampánytémává alakult az ukrán támogatások ügye. A kongresszusban beakadt 60 milliárd dolláros katonai segélycsomag bizonytalansága miatt Európa arra készül, hogy egyedül neki kell finanszíroznia Ukrajna további háborúját, nem beszélve az állami lélegeztetőgép működtetéséről, ám azzal már most mindenki tisztában van, hogy Washington segítsége nélkül a függöny sokkal hamarabb le fog gördülni, mint azt a színészek és a nézők szerették volna.
A biztonságpolitikai konferencia az eredeti terveknek megfelelően segélykiáltássá változott, amelyen a résztvevők kudarcát csak súlyosbították az aktuális csapások.
Az első napon érkezett az információ az orosz ellenzéki vezető, Alekszej Navalnij haláláról (Münchenben tartózkodó feleségét jobb ötlet híján nagyon megtapsolták), a második napon pedig a stratégiai fontosságú Avgyijivka elestének, vele Oroszország harctéri sikereinek híre fokozta a depressziót.
A kétségbeesés leglátványosabb megnyilvánulása Rob Brower NATO-admirális reakciójában tükröződött, aki valóban ki tudta mondani azt az égbekiáltó ostobaságot, hogy nem az oroszok foglalták el a várost, hanem az ukránok hajtottak végre stratégiai átcsoportosítást, ráadásul a településért cseppet sem kár, mivel a pusztulása miatt katonai szempontból már nem sokat ér.
Minden eltörpült azonban Donald Trump elnökké választásának lehetséges következményei mellett. A rettegés, amely hetek óta uralja Európát, itt csúcsosodott ki. A slágerré vált riogatás az Oroszország–NATO háborúval kapcsolatosan igazi patás ördöggé tette Trumpot, aki (immár hosszú évek óta) ismét felhívta a NATO-tagállamok figyelmét, hogy
az Egyesült Államok arzenáljából és képességéből szőtt biztonsági takaró alatt aludni minden bizonnyal rendkívül kényelmes, de ha Európa továbbra sem hajlandó tenni saját képességeinek fejlesztéséért, ő maga lesz az ébresztőóra, ami senkinek nem lesz kellemes.
A felháborodás, ami Trump figyelmeztetését övezi, kissé érthetetlen. A volt (és valószínűleg leendő) elnök a tagállamok GDP 2 százalékos védelmi kiadásainak nem teljesítése kapcsán 2018 óta mondja a magáét, már akkor bikaerős üzeneteket küldve az óceánon túlról: ez így nem lesz jó. Tényleg nem lett jó, de ahhoz, hogy ezt bárki komolyan vegye, az ukrajnai háború kellett.
A pánik, hogy Trump valóra váltja fenyegetését, és azzal kényszeríti a tagállamokat az Egyesült Államok emlőjének elengedésére, hogy határozottan rácsap a kezükre, és újragondolja védelmi rendszerének NATO-ban betöltött szerepét, akkora volt, hogy felüdülésként hatott a NATO-főtitkári szék első számú várományosa, Mark Rutte holland miniszterelnök színre lépése, aki finoman helyretette a jajgatókat. Mint mondta, „be kellene most már fejezni a nyafogást Trump miatt”, miután az Egyesült Államok jövőbeli lépései egyedül az USA-n múlnak. „Abból kell főznünk, amink van” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy Európának a saját jól felfogott érdekében kell a védelmét és a hadiipari kapacitását gyors tempóban kiépítenie, nem pedig Trump miatt.
Ami Trumpot illeti, személyét és hangját egy igazi hardcore republikánus szenátor, J. D. Vance képviselte Münchenben. Vance testesít meg mindent, ami az ukrán segélyek megakasztásához kapcsolódik az Egyesült Államokban. Semmi és senki nem tántoríthatja el meggyőződésétől, miszerint ameddig hazája határai az illegális migráció csapásai alatt gyakorlatilag ostrom alatt állnak, addig hallani sem akar arról, hogyan akar Washington Ukrajnában proxyháborút vívni. Vance már 2022 júliusában így nyilatkozott:
Őszinte leszek: nem igazán érdekel, mi történik Ukrajnával. Elegem van abból, hogy az elnök egy olyan országra összpontosít, ami nem érdekel, miközben hagyja, hogy saját országának határa háborús övezetté váljon.
Ezt a gondolatot vitte el magával Münchenbe az ohiói szenátor, akit egyébként Trump lehetséges alelnökeként emlegetnek. Ott aztán módszeres narratívapusztításba kezdett, sorban rúgva bele olyan tabutémákba, amelyeket szóba sem lehet hozni az „addig segítünk Ukrajnának, amíg csak...” mondatot végtelenített felvételen játszó mainstream politikai közösség előtt.
Vance világosan kimondta: sem Európa, sem Amerika nem tud annyi fegyvert gyártani, hogy saját biztonsági igényei mellett egy harmadik országot a végtelenségig fegyverezzen, ez a tény pedig sokkal többet nyom a latban, mint az, hogy éppen mi az uralkodó politikai szándék.
Felemlegette az republikánusok vádját Biden ellen is. Mint mondta, az ukránok nagyszerű dolgot visznek véghez, az azonban
egyáltalán nem világos, hogy az USA mit akar elérni a konfliktussal, miután az elnök a háború két éve alatt egyetlen egyszer sem tisztázta, hogy mi a célja a proxyháborúval,
ahogyan az sem, mit takar az „addig segítjük Ukrajnát…” mondat valójában. „Nincs egyértelmű stratégia arra vonatkozóan, hogy mit is kellene nekünk Ukrajnában csinálnunk” – mondta Vance, hozzátéve, hogy éppen a stratégia hiánya miatt nincs válasz arra, hogy meddig fog tartani a háború, mennyibe fog kerülni, valamint hogy ki és hogyan fogja legyártani az ukrán támogatáshoz szükséges fegyvereket.
Vance (és Trump) szerint a kongresszus republikánus jóváhagyása a segélycsomag ügyében egyébként sem oldaná meg a problémát: az alapvető tény ugyanis az, hogy az USA segélyként osztogatható haditechnikai készletei kifogyóban vannak.
A szenátor sajnálatát fejezte ki Navalnij halála miatt (amelyet azonnal mindenki Ukrajna megsegítésének újabb indokaként igyekezett definiálni), de az semmiben nem változtatott a nézetein. Mint mondta, az orosz ellenzéki vezető rendkívül bátor ember volt, de nem hiszi, hogy a halála bármilyen fordulatot hozna.
Vance egyébként nem kívánt leülni az ukrán delegáció tagjaival sem. „Találkoztam már velük, nem hiszem, hogy bármi újat hallhatnék tőlük” – indokolta döntését, hangsúlyozva:
a konferencián folytatott megbeszélései semmit sem változtattak azon a véleményén, hogy az Egyesült Államoknak ki kell szállnia az ukrajnai háborúból.
(És ha már ukrán delegáció és kerek történet: Zelenszkij megtiltotta a szintén a konferenciára tartó ellenzéki Petro Porosenko volt elnöknek, hogy elhagyja Ukrajna területét. Ismét.)
Az idei konferenciát érezhetően a düh, a tanácstalanság és a pánik jellemezte. Nyoma sem volt a tavalyi magabiztosságnak. Az amerikai alelnök Washington bizonyítványát magyarázta, az ukrán győzelemről immár szinte kizárólag Zelenszkij beszélt (groteszk módon éppen Avgyijivka eleste kapcsán), az európai államok pedig finoman vagy éppen erősebben elkezdték egymást hibáztatni a fegyverszállítások akadozása miatt.
A leghangosabb a német kancellár volt, aki bejelentette, hogy az eddigi 28 milliárdos segély után idén újabb 7 milliárddal kívánja támogatni Kijevet, és elvárja az európai országoktól, hogy lehetőségeikhez képest minimum hasonló volumenű segélyekben gondolkodjanak. Azonban amikor a Taurus rakéták szállítási tilalmáról kérdezték, Olaf Scholz egyszerűen kibújt a kérdések alól, és homályos, elmaszatolt válaszokat adott.
Vance szenátornak igaza volt: a konferencia középpontjában az ukrán fegyverhiány állt, de ellentétben a republikánus politikussal, az európai vezetők nem voltak hajlandók szembenézni a kapacitások és a lehetőségek kimerülésének tényével. A dán miniszterelnök bejelentette, hogy teljes tüzérségi készletét Kijevbe küldi, de „Európában van még annyi tartalék, hogy a szállítások folytatódjanak”. Petr Pavel cseh elnök azzal van elfoglalva, hogy lajstromba vegye a nem saját országában lévő készleteket, és azokat ígérje oda gálánsan Ukrajnának. „Oroszország tanul a hibáiból, és több lőszert gyárt, mint amennyit mi közösen tudunk biztosítani. Olyan innovatívnak és rugalmasnak kell lennünk, mint az ukránoknak a harctéren, és fel kell kutatnunk mindenhol a készleteket” – mondta, szavaival rímelve Josep Borrell kül- és biztonságpolitikai főképviselő elképzelésére, amely alapján elvárnák az EU-s tagállamoktól, hogy fegyvergyáraiknak megtiltsák a harmadik országokba irányuló exportot, ameddig Ukrajna lőszerhiányban szenved.
A találkozó hisztérikus légköre az első pillanattól az utolsóig megmaradt. Nagyjából mindenki csalódottan távozott, a legfontosabb kérdések pedig, amelyek végig felbukkantak a konferencián, megválaszolatlanok maradtak:
az Ukrajna iránti aggódás mellett hogyan tudja Európa a saját biztonságát szavatolni, különös tekintettel az Egyesült Államok biztonságpolitikájának esetleges változásaira?
Ha Kijevnek nem tudják teljesíteni a megígért fegyvermennyiséget Washington nélkül, miként akarják elrettentő és ütőképes haderővé kovácsolni az európai hadseregeket? És legfőképpen: miért hajtja le mindenki a fejét, amikor Vance republikánus szenátor egyszerűen és pár mondatban kimondta egy panelbeszélgetésen a nyilvánvalót? „Az a fő probléma Európával, hogy önmagában nem nyújt kellő elrettentő erőt. Az amerikai biztonsági búra az európai biztonság elsorvadásához vezetett.”
Ezt is ajánljuk a témában
A most kezdődő müncheni biztonságpolitikai konferenciára a legjobban a háborúpárti államok vezetőit várják, ám az Oroszország–NATO konfliktus mesterségesen generált hangorkánjában éppen ők nem hallják meg, mitől félnek a legjobban saját országuk polgárai. Nem Oroszországtól.
Fotók: Zelenszkij ukrán elnök és Kamala Harris amerikai alelnök a 60. müncheni biztonságpolitikai konferencián, 2024. február 17-én
MTI/AP/AFP pool/Tobias Schwarz
***
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.
A nyilatkozó őrnagy szerint az orosz légvédelem olyan lett, mint „egy túl rövid takaró”.
Az orosz elnök szerint a csapás nem véletlenül történt.
Vlagyimir Putyin eddig úgy folytatta a háborút, hogy az orosz társadalom többségét megkímélte annak közvetlen terheitől. Ennek most vége lehet.
Franciaország a Kínával folytatott párbeszédét arra használja fel, hogy sürgesse Pekinget, gyakoroljon nyomást Moszkvára az Ukrajna elleni háború beszüntetésére.
Már 44 napja tart az ideiglenes tűzszünet, de az iráni háborút nem tudják lezárni az amerikaiak. A helyzetről kérdeztük Sayfo Omart, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetőjét.
Szkeptikusak Brüsszelben a német kancellár Ukrajnára vonatkozó tervei kapcsán.
A budapesti Fidesz új frakcióvezetője elárulta, milyen javaslatokkal készülnek.
A jobboldali politikus alaposan felborzolta a kedélyeket Franciaország lehetséges jövőbeli szerepvállalása kapcsán.
