A most kezdődő müncheni biztonságpolitikai konferenciára a legjobban a háborúpárti államok vezetőit várják, ám az Oroszország–NATO konfliktus mesterségesen generált hangorkánjában éppen ők nem hallják meg, mitől félnek a legjobban saját országuk polgárai. Nem Oroszországtól.
Ismét megrendezik a „védelmi Davost”, a müncheni biztonságpolitikai konferenciát február 16. és 18. között. Oroszországot és Iránt természetesen nem hívták meg, de a világ szakértői krémje mellett ott lesz Kamala Harris amerikai alelnök, Anthony Blinken külügyminiszter, Olaf Scholz német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök, az egyre harciasabb új lengyel miniszterelnök, Donald Tusk, illetve az EU, az ENSZ és a NATO prominensei (nagyon várják Zelenszkijt, meglepő és rendkívül sokatmondó lenne, ha mást küldene maga helyett), valamint több tucat kormányfő és védelmi miniszter, hogy megvitassák a világ jelenlegi biztonsági kihívásait.
A hangsúly éppen a vitán lenne, a biztonsági kihívások tekintetében ugyanis egyáltalán nem olyan erős az egyetértés, mint akár egy évvel ezelőtt volt. A tavalyi konferenciát egyértelműen Ukrajna uralta, a résztvevők gesztusértékű egységbe igyekeztek bezsúfolni magukat (többen, köztük Kína inkább a szellősebb terekre fogadtak) Oroszország ellen, „Moszkva fenyegetése a szabad világra” pedig nem is bontakozhatott volna ki plasztikusabban.
A biztonsági aggályok iránya azonban jelentősen megváltozott, ráadásul régiók vagy éppen országok szerint is eltérő módon – ami a globális cselekvés szempontjából aggasztó lehet egyes kormányok, különösen az USA számára.
Az egyet nem értés többnyire ellenpólusú egyetértésekben csúcsosodik ki, a globális biztonságpolitika így vagy blokkosodni kezd, vagy még apróbb részekre tagolódik, és országspecifikusan ágazik szerte egyre több irányba.
A biztonságpolitikai aggodalmak immár letértek a mainstream által épített rettegési útvonalakról. A nemzetközi rend nem szolgáltat megoldásokat, így – amint arra a konferencia előzetes tájékoztatója is utal – ahelyett, hogy az országok e rend megreformálására törekednének a kölcsönös előnyök érdekében, jelenleg ellenkező irányba haladnak. A müncheni szimpózium alapkérdése éppen ez: vissza lehet-e állítani egy közös gondolkodásmódot és értékrendet globális viszonylatban, ahol a biztonsági kihívások irányát gyakorlatilag egyetlen tömb mutatja, vagy tovább nő a szakadék immár nemcsak a Nyugat és a globális dél, de az eddig politikailag hasonló módon gondolkodó államok között is? Leegyszerűsítve:
beszélhetünk-e még egyáltalán globális biztonsági veszélyforrásokról, vagy el kell fogadni a szeparált, országonként változó megítélést, amelyben az elsődleges szempont az államok részéről az, hogy melyik kihívást tekintik prioritásnak, és miképpen vonják ki erőforrásaikat a számukra kisebb horderejűnek vélt konfliktusok kezelési módjaiból?
A Nyugat – legfőképpen Európa – érezhető pánikban van az Egyesült Államok kijevi segélybefagyása és Oroszország egyre növekvő ukrajnai fölénye miatt. A müncheni konferencia számos témája közül (Dél-kínai-tenger, közel-keleti konfliktusok, kibervédelem és Trump valószínűsíthető elnökké választása) kiemelkedik egy, amit a nyugat-európai politikusok már hónapok óta szorgalmasan készítenek elő: az Oroszország NATO elleni támadásával kirobbanó harmadik világháború víziója.
A gond ezzel a narratívával nem az, hogy nem lehetséges a bekövetkezte, hanem az, hogy az európai háborúpárti kormányok gyakorlatilag kész tényként könyvelik el. Olyannyira, hogy az embernek egy idő után az az érzése támad, valójában nem Oroszország akar itt háborúzni, hanem néhány hangos NATO-tagállam.
A rettegtetésnek ezt a módját a világhírű politológus, John Mearsheimer nevetséges, de jól bevált trükknek nevezte, olyasminek, amellyel a Nyugat vezető hatalmai számtalanszor éltek már – egyébként egészen hatásosan. A cél most az, hogy Ukrajnát továbbra is megtartsák az Oroszország gyengítésének szánt ütközőállamnak – a jelek azonban arra mutatnak, hogy a nyugati fegyverzettel és pénzzel telepumpált ország sem gazdaságilag, sem katonai szempontból nem tudja már sokáig felszínen tartani magát.
Ezt is ajánljuk a témában
A világhírű politológus, John J. Mearsheimer szerint a nyugati államok figyelmeztetése egy új világégésre csupán egy kommunikációs, egyébként régi trükk, és csak azt a célt szolgálja, hogy az ukrajnai háború a lehető leghosszabb ideig elhúzódjon.
A még több segélyhez és fegyverszállításhoz már kevés a könyörgés, még Zelenszkij kéregető körútjainak a fénye is elhomályosodott. Az új ötlet a világháborús riogatás lett. A mainstream sajtó igyekszik úgy tálalni az apokaliptikus víziókat, mintha valóban küszöbön állna a megvalósulásuk, nem győzve hangsúlyozni, hogy ezeket miniszterek és kormányfők állítják aggódva, tehát biztosan igazak.
A háttérben egy közös EU-s védelmi költségvetés, a hadiipar minden eddigit felülíró csúcsra pörgetése, a közös fegyvervásárlások és a NATO blokkosodása áll. Teljesen jogosan. A magyarázattal van a probléma. Veszélyes vizekre merészkedtek a hangoztatói.
Legutóbb Dánia védelmi minisztere kezdett ijesztgetni Oroszország várható NATO elleni támadásával. Három-öt évet saccolt ennek bekövetkeztére, hasonlóan kollégáihoz, akik előtte már elkezdték vetíteni ugyanezt a filmet. Troels Lund Poulsen szerint ezt vadonatúj információk támasztják alá – ugyanakkor a többiekhez hasonlóan ő sem árult el semmit, milyen információk ezek pontosan.
Svédországban is tetőfokára hágott a háborús kedv, a riogatás annyira jól sikerült, hogy a lakosság pánikvásárlásba kezdett, így a kormánynak kellett nyugalomra intenie mindenkit, mondván, lehet, hogy eltúlozta egy kicsit a dolgot. Norvégiában a hadsereg parancsnoka szintén 2-3 évet adott az országnak arra, hogy felkészüljön Putyin óriási támadására. Észtország nem aprózta el, hanem már meg is kezdte egy bunkerekkel tarkított védelmi vonal kiépítését az orosz határon. Lettország előrántotta a kötelező katonai szolgálatra vonatkozó szabálygyűjteményt, Litvánia pedig éppen most írja azt. A brit védelmi tárca egyelőre elutasítja a sorkatonaság gondolatát, de egy erős polgári, tartalékos hadseregben gondolkodik. A leghiggadtabb talán a német védelmi miniszter volt eddig, de ő is csak azért, mert ő 5-8 évre tette az orosz támadás várható időpontját. A belga hadsereg főparancsnoka szerint Oroszország következő célpontjai Moldova és a balti államok lehetnek, majd sokat sejtetően megemlítette azt a tényt indoklásként, amit eddig is mindenki tudott: „úgy látjuk, Oroszország átállt a hadigazdaságra”.
Ebben azért semmi meglepő nincsen, egyfelől a gazdaságot éppen a hadiipar rántotta ki a kátyúból, másfelől logikus lépés egy agyonszankcionált országtól, amely (nyugati vélemények szerint is) az egész Nyugat ellen vív háborút. Az orosz katonai kiadások az idén elérik a GDP 7,1 százalékát – ez az, ami a NATO-tagállamok zömének még 2 százalékos szinten sem sikerül, és ez az, amin most mindenki változtatni szeretne, és pontosan ez az, ami miatt Trump annak idején összerúgta a port a szerinte az USA emlőjén élősködő európai tagországokkal.
A világháborús rettegtetés kis csomagját már minden háborúpárti ország gondosan összekészítette a müncheni konferenciára – maga a házigazda is. Az irány azonban nem feltétlenül tükrözi a biztonságpolitikai kihívások valódi természetét. Ami azt illeti, míg a kormányok csúcssebességre kapcsoltak egy orosz támadás és a harmadik világháború kitörési lehetőségének sötét és kapkodó (eddig azonban tényeket nélkülöző) kommunikációjában, az országok lakossága külön-külön egészen más kihívásokat jelöl meg prioritásként.
A müncheni biztonságpolitikai konferencia szervezői minden évben elkészítik a G7-es és a BRICS-országok körében végzett közvélemény-kutatást, amely kifejezetten arra irányul, hogy képet kapjanak: mely lehetséges konfliktusok miatt aggódnak egy-egy államban, illetve lehet-e ezek alapján valamilyen rangsort felállítani. 2022-ben a versenyt Oroszország nyerte, pedig akkor még nem is volt világháborús kommunikáció: a háború első évében még mindenki a hatása alatt volt az orosz agresszió újdonságának – és természetesen a véleménybefolyásolás hatásosságának.
Idén azonban nem az Oroszországot mindenért felelőssé tévő országok javára billent a mérleg nyelve. A mostani index összeállítói maguk is meglepődtek az eredményen. A Moszkva által jelentett fenyegetés ugyanis összesítésben lecsúszott a negyedik helyre. Ebbe beleértendő az energiaellátási zavarok miatti hibáztatás és egy esetleges atomháború orosz kirobbantása is. Míg 2022-ben a G7-országok egyöntetűen Oroszországot tartották a globális biztonság legfőbb veszélyforrásának, a tavaly év végén készült felmérés szerint ma már csak Japánban és Nagy-Britanniában vélekednek így. Meglepő, de az egyre puskaporosabb hangulatban lévő Olaf Scholz háborúpárti retorikája ellenére (vagy talán éppen azért)
a német állampolgárok a hetedik helyre sorolták az Oroszország által jelentett lehetséges biztonsági kockázatot. Az olaszok még ennyire sem méltatták Putyint, náluk a tizenkettedik kockázati tényező lett a Kreml politikája.
Akkor mi az, amitől jelenleg leginkább félnek az európai emberek? A válasz cseppet sem meglepő: a háború vagy az éghajlatváltozás miatti tömeges migrációtól, illetve a radikális iszlamizmustól. Kínában és az Egyesült Államokban a kibertámadásoktól tartanak a legjobban, de a klímaváltozás miatti aggodalom is megelőzi Oroszországot a listán.
Ezt is ajánljuk a témában
Miként viszonyulhat pozitívan az USA egy olyan folyamathoz, amelyet érezhetően nem tud irányítani?
Az index arra világít rá, hogy a hagyományos biztonsági fenyegetések 2022-ben tetőztek, tavaly pedig mérséklődni kezdtek. Ezzel egy időben drasztikus változások kezdődtek az európai országok prioritásaiban, előtérbe helyezve a nem hagyományos kockázatok miatti aggodalmakat.
A kutatás eredménye a háború azon szakaszában látott napvilágot, amikor az ukrajnai segélyek áramlása mindenhol kérdőjelessé vált. Az EU által biztosított, négy évre szétdarabolt 50 milliárd euró nem sok mindenre lesz elég az idén több mint 40 milliárd dolláros hiányt jelentő Ukrajnának. Az Egyesült Államok elkötelezettsége a háború folytatása mellett erősen kétséges a kongresszusában zajló csatározások miatt. Az országok válaszadói azonban ennek ellenére sem az ukrajnai háború eszkalációját vagy egy orosz támadást érzik fenyegetőnek.
Az, hogy Európa új katonai vezetőjének és a NATO keleti szárnyának messiásaként várt Németországban az iszlám terrorizmus miatti aggodalom egyetlen év alatt a 16. helyről az elsőre ugrott, miközben Oroszország az élről a hetedikre került, mindennél beszédesebb.
A február 16-án kezdődő konferencia hangsúlyosságát a davosi gazdasági fóruméhoz hasonlítják. Üdvös lenne, ha a világháborút vizionáló kórus nem nyomná el a biztonsági jelentésben szereplő állampolgárok hangját. Ahogyan az is, ha a konstruktív párbeszéd a globális biztonság legnagyobb kihívásairól nem süllyedne le kizárólag a „küldj fegyvert Ukrajnának, különben jön az apokalipszis” témakörre.
Az egységes európai védelem kialakítása kétségkívül létfontosságú feladat. Tíz éve is az volt, mégsem törődött vele senki érdemben. Olyan képességet kell létrehozni, amely valóban elrettentő erejű. Ezt azonban (az USA szabálykönyvétől eltérően) nem valami ellen, hanem valami mellett kell megteremteni. Rossz irányba haladnak azok, akik világháborús készülődésnek fordítják le az európai haderő fejlesztését. Egy védelmi szövetségnek (beleértve a NATO-t is) nem a háború, hanem épp annak az elkerülése az elsődleges célja. A híres 5. cikkely éppen ezért jött létre, és éppen ezért alkalmazták mindössze egyszer a szervezet fennállása óta.
Azok, akik ezt figyelmen kívül akarják hagyni, nyilvánvalóan a „futottak még” kategóriába sorolják majd a biztonsági jelentés egyéb elemeit, többek között azt is, hogyan ítélik meg az egyes országok a fenyegetettségek szintjeit. Amennyiben így tesznek, és szentenciaként kijelentik, mi szerintük az igazi veszély, azzal éppen az áhított együttműködés ellen foglalnak állást. Ebben az esetben pedig valóban telitalálat lesz az idei konferencia elnevezése, amely a „win-win” helyett a „Lose-Lose?” lett.
***
Fotó: Antony Blinken amerikai külügyminiszter a müncheni biztonságpolitikai konferencia egyik panelbeszélgetésén, 2023. február 18-án
MTI/EPA/Szilágyi Anna
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.
„A feszültség fokozódása érezhető” – mondta a szlovák védelmi miniszter.
Az ukrán haderő volt főparancsnoka őszintén elmondta a véleményét.
Az orosz külügyminisztériumi szóvivő nem kommentálhatta az oroszok drasztikus lépését.
Az orosz elnök egy televíziós beszédében jelentette be a döntését.
A lengyel külügyminiszter szerint újabb szakaszba lépett az orosz–ukrán háború.
Biden világháborút hagy maga után? A leköszönő amerikai adminisztráció engedélyezte a nagy hatótávolságú fegyverek bevetését oroszországi célpontok ellen.
Afrika is igyekszik bekapcsolódni a mesterségesintelligencia-versenybe a hiányos infrastruktúra és finanszírozás ellenére. A kutatók azonban leszögezik, hogy semmiképpen sem úgy, ahogyan azt a Nyugat szeretné.
„A feszültség fokozódása érezhető” – mondta a szlovák védelmi miniszter.
