Washington makacsul ragaszkodik egy széthulló világrendhez

Amikor polaritásról beszélünk, nem teszünk mást, mint a hatalom megoszlását vizsgáljuk a nemzetközi geopolitikai környezetben. Ez első blikkre járható útnak tűnik, arra vonatkozó szabály azonban nincs, ami alapján bizonyossággal ki lehetne mondani egy országról, hogy mitől hatalom vagy mitől nem az.

A legkézenfekvőbb viszonyítási alap egy állam gazdaságának és katonai erejének monitorozása. Ez lehet kiindulópont, és egyes elemzők éppen ez alapján kérdőjelezik meg hol finomabban, hol agresszívebben a multipoláris világrend létét. Hajlamos bólintani az ember arra a véleményre, miszerint mítosz csupán az, hogy napjainkban multipoláris berendezkedés van születőben, hiszen mindössze két olyan ország van, amelynek a gazdasági mérete, a katonai ereje és a globális befolyása pólusalakító hatású: az Egyesült Államok és Kína. Más nagyhatalmak nem léteznek, és egyhamar nem is lesznek.

Ez az elképzelés remekül illeszkedik a washingtoni érvrendszerbe, amely mára kísérteties rokonságot kezd mutatni a hidegháborús időszakéval. Csakhogy a multipoláris világrend lehetetlenségének a mítosza félreértésen alapul. Azon a tévhiten, amely szerint a többpólusú rendszerhez azonos kvalitású államok kellenek, vagyis az erőviszonyok tekintetében egyensúlynak kell létrejönnie. Ez tévedés. 
A multipoláris világrendben mindössze arra van szükség, hogy két-három nagyhatalmon kívül a hatalom más államokban – és napjainkban már beszélhetünk regionális szövetségekről – is összpontosuljon.