Valóban többpólusúvá válik a világ, vagy ez csupán ködös meghatározása annak az átalakulásnak, amelynek több jelenségét a nagyhatalmak nem a megfelelő módon és nem a megfelelő eszközökkel értelmezik? Miként viszonyulhat pozitívan az USA egy olyan folyamathoz, amelyet érezhetően nem tud irányítani?
Amikor polaritásról beszélünk, nem teszünk mást, mint a hatalom megoszlását vizsgáljuk a nemzetközi geopolitikai környezetben. Ez első blikkre járható útnak tűnik, arra vonatkozó szabály azonban nincs, ami alapján bizonyossággal ki lehetne mondani egy országról, hogy mitől hatalom vagy mitől nem az.
A legkézenfekvőbb viszonyítási alap egy állam gazdaságának és katonai erejének monitorozása. Ez lehet kiindulópont, és egyes elemzők éppen ez alapján kérdőjelezik meg hol finomabban, hol agresszívebben a multipoláris világrend létét. Hajlamos bólintani az ember arra a véleményre, miszerint mítosz csupán az, hogy napjainkban multipoláris berendezkedés van születőben, hiszen mindössze két olyan ország van, amelynek a gazdasági mérete, a katonai ereje és a globális befolyása pólusalakító hatású: az Egyesült Államok és Kína. Más nagyhatalmak nem léteznek, és egyhamar nem is lesznek.
Az Egyesült Államok ereje csökkent, Kína világgazdaságban betöltött szerepe pedig túlnőtt azon, hogy ki lehessen kerülni”
Ez az elképzelés remekül illeszkedik a washingtoni érvrendszerbe, amely mára kísérteties rokonságot kezd mutatni a hidegháborús időszakéval. Csakhogy a multipoláris világrend lehetetlenségének a mítosza félreértésen alapul. Azon a tévhiten, amely szerint a többpólusú rendszerhez azonos kvalitású államok kellenek, vagyis az erőviszonyok tekintetében egyensúlynak kell létrejönnie. Ez tévedés.
A multipoláris világrendben mindössze arra van szükség, hogy két-három nagyhatalmon kívül a hatalom más államokban – és napjainkban már beszélhetünk regionális szövetségekről – is összpontosuljon.
Mint ismert, Oroszország a befagyasztott vagyonok lefoglalására irányuló uniós terveket lopásnak tekinti, és a legkeményebb válaszlépéseket helyezte kilátásba.
Ukrajnával, Európával és Amerikával szemben is vannak elvárásai.
Keir Starmer kormányfő szerint hiba volt a konzervatívok távolságtartása, pragmatikus Kína-politikát javasol.
Így nem lesz béke egyhamar.
Az ukrán vezetés retteg: a Politico szerint az amerikaiak átnyúlhatnak a fejük felett, és kész ténnyel állítják őket szembe.
Donald Trumpéknál betelt a pohár: mostantól a kormányzati honlapon, név szerint listázzák az elfogult újságírókat és a fake news-gyárakat. A „szégyenfalon” a CNN és a New York Times mellett ott virít a Magyarországról is gyakran ferdítő Politico.
A mindig független Verebes azt is elárulta, 2002-ben Medgyessy Péter kampánystábjának tagjaként dolgozott.
A kongresszuson egyre többen követelték, hogy az Európai Néppártot jelöljék ki első számú ellenfélnek.
