az USA-t egy, a világgazdaság kétharmadát lefedő szabadkereskedelmi övezet középpontjába helyezte volna.
Az akkori kormány nagy reményeket fűzött a Transzatlanti és a Csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodásokhoz, ám Trump elnök beiktatását követően azonnal kiléptette (illetve be sem léptette) országát a megállapodásokból, majd 2018-ban pótvámokat is kivetett – alapvetően Kína elleni akcióként – az acél és az alumínium-kereskedelem területén.
Stratégiáját tekintve sokan várták, hogy Biden visszatér a szabadkereskedelmi politikához, ez azonban nem valósult meg. Bár nemzetbiztonsági stratégiájában rögzíti, hogy az USA jóléte a tisztességes és nyitott kereskedelmen múlik, a „szabad” szót kínosan kerüli. A Biden-kormányzat hangsúlyosan a kereskedelmi biztonsági játékra törekszik, ezért vallja az EU-t nélkülözhetetlen partnernek (Transzatlanti Kereskedelmi és Tecnológiai Tanács), és ezért ragaszkodik a külpolitikai-ideológiai alapon újjászülető Négyoldalú Biztonsági Párbeszédhez (Quad) Japán, Ausztrália és India mellett, amely Pekingnél elég rendesen kiverte a biztosítékot, hiszen a formáció egyértelmű, bár kimondatlan célja
Kína gazdasági terjeszkedésének megfékezése az indo-csendes-óceáni térségben.
A Quad India és Kína gazdasági közeledése miatt egyre inkább értelmét veszti, az USA mégis ragaszkodik a tekintélyelven alapuló gazdasági együttműködésekhez, és a sajátosan értelmezett, de láthatóan eredménytelen eszközökkel folytatott kereskedelmi háborúhoz Kínával. Ide sorolható az amerikai elnök egyhetes májusi körútja Ázsiában, ahol egy 13 tagot számláló gazdasági együttműködési rendszer (IPEF) kialakításán fáradozott, különös tekintettel az ellátási láncok szegmenseinek nemzetközi szabályozására.