A Thuküdidész-csapda – meddig bírja a tempót az USA Kínával szemben?

Októberben adta ki az USA kormánya új nemzetbiztonsági stratégiáját, amely alapvetően Kínát jelöli meg a legnagyobb problémaként. (Oroszországot inkább regionális tényezőként kezeli, hiába, elmúltak a régi szép, klasszikus hidegháborús idők.) A stratégia nem hagy kétséget afelől, hogy a Biden-kormányzat az elődje által kitaposott úton halad a kereskedelmi kapcsolatok területén.

A Thuküdidész-csapda

Ami feltűnő, az a Kínára adandó válaszlehetőségek fantáziátlansága az USA gazdasági külpolitikájában. Washington jól ismeri a szankciók kifejezést, és azt gyakorlatban is rendkívül lelkesen műveli – különösen, ha nem ő issza meg a levét, hanem például az Európai Unió –, ám konkrét akciótervet vagy progresszív lépéseket nem látni tőle annak érdekében, hogy a szó klasszikus értelmében vett módon előzze Kínát a világgazdasági maratonon, ahol az ázsiai ország évek óta kitartó sprinteléssel kezdi maga mögé utasítani a teljes mezőnyt. 

Carl Bildt, Svédország volt miniszterelnöke, jelenleg az Európai Külkapcsolatok Tanácsának társelnöke az új nemzetbiztonsági stratégia kapcsán éppen arra mutat rá, hogy a kereskedelmi küzdelemben Kína azért tudja fénysebegességgel megelőzni az Egyesült Államokat, mert az kínosan kerüli a szabadkereskedelmi lehetőségeket. Odáig eljut az USA, hogy Kínát a dokumentumban az egyetlen olyan vetélytársként jelöli meg, amely veszélyezteti az egypólusú világrendhez makacsul és reménytelenül ragaszkodó összpolitikáját, ám megoldásait tekintve hibát hibára halmoz. A kereskedelemmel kapcsolatos hiányosság különösen szemet szúró, mivel Kína éppen kereskedelmi sikereinek köszönheti saját felemelkedését. 

A lemaradásnak az USA szempontjából súlyos következményei lehetnek. Bildt ezen a ponton utal Graham Allison harvardi professzor kultstátuszt elért tézisére, a „Thuküdidész-csapdára”, amely a dominanciára épülő félelem szülte stratégiai és külpolitikai narratíva veszélyességére hívja fel a figyelmet. 

Valami elromlott

A Biden-éra kormányzata szakított az Obama-féle megközelítéssel. A volt elnök – Kínához hasonlóan – tisztában volt vele, hogy a globális dominanciához a kereskedelem a kulcs. Obama 2015-ös nemzetbiztonsági stratégiája kiemelten kezelte a kereskedelem kérdését, mégpedig olyan forgatókönyvvel, amely

Az akkori kormány nagy reményeket fűzött a Transzatlanti és a Csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodásokhoz, ám Trump elnök beiktatását követően azonnal kiléptette (illetve be sem léptette) országát a megállapodásokból, majd 2018-ban pótvámokat is kivetett – alapvetően Kína elleni akcióként – az acél és az alumínium-kereskedelem területén. 

Stratégiáját tekintve sokan várták, hogy Biden visszatér a szabadkereskedelmi politikához, ez azonban nem valósult meg. Bár nemzetbiztonsági stratégiájában rögzíti, hogy az USA jóléte a tisztességes és nyitott kereskedelmen múlik, a „szabad” szót kínosan kerüli. A Biden-kormányzat hangsúlyosan a kereskedelmi biztonsági játékra törekszik, ezért vallja az EU-t nélkülözhetetlen partnernek (Transzatlanti Kereskedelmi és Tecnológiai Tanács), és ezért ragaszkodik a külpolitikai-ideológiai alapon újjászülető Négyoldalú Biztonsági Párbeszédhez (Quad) Japán, Ausztrália és India mellett, amely Pekingnél elég rendesen kiverte a biztosítékot, hiszen a formáció egyértelmű, bár kimondatlan célja

A Quad India és Kína gazdasági közeledése miatt egyre inkább értelmét veszti, az USA mégis ragaszkodik a tekintélyelven alapuló gazdasági együttműködésekhez, és a sajátosan értelmezett, de láthatóan eredménytelen eszközökkel folytatott kereskedelmi háborúhoz Kínával. Ide sorolható az amerikai elnök egyhetes májusi körútja Ázsiában, ahol egy 13 tagot számláló gazdasági együttműködési rendszer (IPEF) kialakításán fáradozott, különös tekintettel az ellátási láncok szegmenseinek nemzetközi szabályozására.

Jelenleg a szabadkereskedelmi megállapodások fénykorát éljük. Bildt rámutat: az EU és Dél-Korea között tíz évvel ezelőtt létrejött partnerség mára 50 százalékkal lendítette fel a kétoldalú kereskedelmet.

A kínai módszer

Kína ezzel szemben folyamatosan mélyíti kereskedelmi kapcsolatait, amelyek természetesen politikai tekintélyét és befolyását is hizlalják. Idén januárban lépett hatályba a világ legnagyobb szabadkereskedelmi területét lefedő, kínai dominanciájú Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség, szeptemberben pedig Peking benyújtotta belépési kérelmét a 11 tagállamot számláló Átfogó és Progresszív Csendes-óceáni Partnerségbe is, amelyből Trump kiléptette az USA-t.

Az eltérő kereskedelmi utak következményei jól láthatóak a két ország viszonylatában. Ahogyan Bildt rámutat:

A húsz között azonban egyetlen ázsiai vagy afrikai ország sem szerepel, vagyis az USA éppen ott nem mélyíti kereskedelmi kapcsolatait, ahol Kína a legnagyobb lehetőségeket látja.

Peking ügyel arra is, hogy az Európai Unióval kiegyensúlyozott és gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatokat ápoljon. A „kínai függőség” réme jogosan kísérti az európai országokat: jelenleg Kína az EU legnagyobb kereskedelmi partnere. 
Peking agresszív terjeszkedése Afrikában és Latin-Amerikában újabb csapást jelent az USA külgazdaságára, egyben folyamatosan szívja el előle a lehetőségeket – elég, ha csak a hamarosan a világ legértékesebb ásványává váló lítiumra gondolunk.

Biden félelme, hogy a szabadkereskedelem veszélybe sodorhatja a belső piacot és munkahelyeket tehet tönkre, a kereskedelem elbagatellizálása a nemzetbiztonsági stratégiában, a protekcionista elvek mentén folytatott külgazdasági intézkedések egyértelműen

– vonja le a következtetést Bildt. Míg az EU a nyitottabb globális kereskedelmi kapcsolatokat szorgalmazza, az USA kimarad ezekből a folyamatokból, amelynek súlyos geopolitikai következménye, rosszabb esetben a Thuküdidész-csapda kialakulása is lehet.
 
Címlapkép: Joe Biden amerikai elnök helikopterrel érkezve visszatér egyhetes hivatalos ázsiai utazásáról a washingtoni Fehér Házba 2022. november 17-én. MTI/EPA/UPI pool/Bonnie Cash