A római köztársaság bukását egy váratlan, külső sokk segíthette

A Julius Caesar római államférfi i. e. 44-ben történt halála körüli évek írott forrásai szokatlanul hideg időjárásról, rossz termésről, éhínségről, betegségekről, békétlenségről számolnak be a Földközi-tenger partjainál. Ezek a tényezők vezettek végül a római köztársaság és a ptolemaioszi Egyiptom bukásához. A történészek régóta sejtették, hogy a természeti jelenségek vulkánkitörés számlájára írhatók, de nem tudták megállapítani, hol, mikor és milyen erővel törhetett ki a tűzhányó.

Az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) megjelent tanulmány szerzői északi-sarkköri magmintákban talált tefra, vagyis vulkánok által kilövellt szilárd törmelékanyag elemzésével jutottak el oda, hogy az alaszkai Okmok vulkán i. e. 43-as, kalderát kialakító erupciója összfügghet a Mediterráneum eddig megmagyarázhatatlanul szélsőséges időjárásával.

Lenyűgöző dolog, amikor bizonyítékot találunk arra, hogy egy tűzhányó a világ másik felén kitör, ezzel hozzájárul a római köztársaság és a hellenisztikus egyiptomi állam bukásához és a római birodalom felemelkedéséhez, mondta el a ScienceDaily.com-nak Joe McDonnell, a renói Sivatagkutató Intézet (DRI) tudósa, a kutatás vezetője.

A felfedezés tavaly történt a DRI jégminta-laboratóriumában, ahol McConnell és a svájci Michael Sigl egy mintában szokatlanul jó állapotban fennmaradt tefrára bukkantak. Ezután új vizsgálatokat végeztek grönlandi és oroszországi fúrások mintáin, melyeket még az 1990-es években gyűjtöttek és amerikai, dán és német intézetekben őriztek. Korábbi mérések eredményeit is figyelembe véve világosan kirajzolódott két kitörés, az egyik i. e. 45-ből, amelyik erőteljes, de rövid volt, és egy másik, sokkal hatalmasabb és elhúzódóbb esemény i. e. 43-ból, amelynek következményei több mint két további éven át nyomot hagytak a jégmintákban.

A második kitörést tovább vizsgálták a jégben talált tefra geokémiai elemzésével és megállapították, hogy a minták megegyeznek az Okmok alaszkai vulkán kitörésének apró szilánkjaival.

Ezután brit, svájci, ír, német, dán, alaszkai és connecticuti történészek és természettudósok az egész világról összegyűjtötték a különböző tudományágak bizonyítékait: többek között fák évgyűrűinek az éghajlatról tanúskodó adatait és barlangok kőzetrétegeinek mintáit. Számítógépes szimulációval vizsgálták a vulkáni tevékenység idő- és térbeli hatásait az adott időszakban, hogy jobban megértsék, hogy befolyásolta az esemény az éghajlatot és a történelmet.

Eredményeik azt mutatták, hogy az Okmok kitörése utáni két év az északi félteke utolsó 2500 évének egyik leghidegebb időszaka, az erupció utáni évtized a negyedik leghidegebb volt.

A klímamodellek szerint a nyár és az ősz akár átlagosan hét Celsius-fokkal is hűvösebb lehetett,

a csapadék nyáron 50-120 százalékkal, ősszel akár 400 százalékkal haladta meg a szokásost Dél-Európában.

„Valószínű, hogy a szélsőséges esőzések és a hideg csökkentették a termés mennyiségét, élelmezési problémákhoz vezettek. Ez megmagyarázza a korabeli források hidegről, éhínségről, élelemhiányról és betegségekről szóló beszámolóit” – mutatott rá Joe Manning, a Yale Egyetem történésze.

A tanulmány szerzői elismerik, hogy egyéb tényezők is hozzájárultak a római köztársaság és a Ptolemaioszok Egyiptomának bukásához, az Okmok második, hatalmas erupciója és következményei azonban tagadhatatlanul jelentős szerepet játszottak.

(MTI)

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.