A 10. századi hadjáratok csúcspontján a magyarok képesek voltak adófizetésre bírni a német királyt, Sankt Gallen kapcsán pedig semmi sem az, aminek látszik – erről egy zseniális szerzetes tehet.
Napra pontosan 1100 évvel ezelőtt, 926. május 1-jén a kalandozó magyar seregek elfoglalták a Sankt Gallen-i kolostort. A legendás eseményről Bácsatyai Dániel (1985) történészt, az ELTE HTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük, aki érdekes részletekre világított rá.
*
A magyar kalandozások egyik fontos fejezete Sankt Gallen kolostorához kötődik. Mi volt a „háttere” ennek a kalandnak?
Kevéssé ismert, hogy ez a németországi hadjárat a 10. századi magyar hadjáratok csúcspontja,
a 926. év pedig a kalandozások legsikeresebb esztendeje volt.
Ebben az évben a magyarok képesek voltak egy olyan mértékű vereséget mérni I. Henrik német királyra, hogy az vállalta, hogy kilenc évig adót fizet a magyar fejedelemnek.
Hogyan zajlott a hadjárat?
A Kárpát-medencét az év tavaszán elhagyó magyarok szokásuk szerint a Duna, majd a Rajna folyását követték. Körülzárták Augsburgot, elfoglalták Sankt Gallen-t, majd a Rajna mentén elérték Lotaringiát. Ahelyett azonban, hogy eredeti útvonalukon hazatértek volna a zsákmánnyal, váratlanul keletnek vették az irányt és a német király magterületét, Szászországot vették célba. Itt
döntő vereséget mértek Henrikre, aki kénytelen volt vállalni az adófizetést.
A magyar had tehát nem valamely európai hatalmasság felkérésre, hanem azzal a szándékkal indult meg, hogy a magyar fejedelem rákényszerítse nyugati szomszédját a rendszeres adóra. Nem is járt ezután magyar sereg német földön egészen addig, amíg 932-ben Henrik király fel nem mondta a szerződést.
Mi történt pontosan Sankt Gallen-ben 926. május 1-jén?
Az eseményekről száraz tényszerűséggel beszámoló évkönyvek és más kolostori feljegyzések mellett egyetlen egykorú forrás tudósít Sankt Gallen bevételéről. A mű főszereplője egy előkelő remetenő, Wiborada, aki állítólag megjósolta a magyarok betörését és a saját mártírhalálát is. Ennek megfelelően még az apát kérésére sem volt hajlandó elhagyni a monostor melletti remetelakját, ahová
a magyarok a tetőt megbontva ereszkedtek le,
hogy végezzenek vele.
Az elbeszélés tele van az efféle életrajzokra jellemző klisékkel, az azonban kétségtelen, hogy a remetét a magyarok ölték meg.
Úgy tudom, született egy népszerűbb verzió is.
Igen,
több mint száz évvel az események után Sankt Gallen egyik zseniális írói tehetséggel megáldott szerzetese, Ekkehard barát kapott megbízást,
hogy korszerű formába öntse az 1047-ben szentté avatott Wiborada régi legendáját.
Ekkehard meg is felelt a feladatnak, azonban nem elégedett meg ennyivel.
A magyarok Sankt Gallen-i látogatását beemelte saját dédelgetett irodalmi projektjébe,
egy a korban egyedülállóan humoros, sokszor összetett lélekábrázolást is nyújtó anekdotafűzérbe, amelynek a díszleteit a monostor virágkora, a 10. század adta.
Ezt is ajánljuk a témában
Hogyan szervezték hadjárataikat és miként harcoltak a legújabb ismeretek szerint a kalandozó magyarok? Mi indította őket a portyákra és miként ért véget ez a korszak? Bácsatyai Dániel történésszel beszélgettünk a korai magyar történelemről!
Sokat változtatott Ekkehard az eredeti történeten?
Mondatjuk. Wiborada mártírhaláláról itt már nem esik szó, a magyardúlásra vonatkozó epizód új főhőse az előkelő származású, ám bolondos Heribald barát, aki szintén nem akart elmenekülni Sankt Gallen-ből. Igaz, nem a vértanúság reményében, hanem mert – mint Ekkehard írja – az elöljárók nem utalták ki számára a sarura való bőrt.
Ugyanígy egy hagiográfiai motívum paródiájának tekinthető a harangtorony csillogó szélkakasáért felmászó magyarok esete, akiket gyorsan utolért az isteni igazságszolgáltatás és nyakukat törték – Ekkehardnál
az egyik magyar azonban a zuhanás előtt még le is vizelt a magasból.
Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy elsősorban
egy parodisztikus elemekkel átitatott, a kolostori közösség szórakoztatására szánt irodalmi szöveggel állunk szemben,
amelyet csak korlátozottan használhatunk fel a magyar kalandozások forrásaként. Nem csak az események és a lejegyzésük közti több mint százéves távolság kelti fel a gyanút.
Hanem?
A 10. századi szerzeteslistákon hiába keressük Heribald nevét, ráadásul a történeti kontextus is megbízhatatlan. A magyarok állítólag a Burgundiai Királyságban folytatták hadjáratukat, amelynek Konrád nevű királya az Alpok nyugati lábánál berendezkedett szaracén rablók ellen bérelte fel őket. A kereszténység két ellensége az ezt követő csatában állítólag végzetesen meggyengítette egymást, a burgundiai uralkodó pedig könnyedén leszámolhatott a túlélőkkel.
Nem így történt?
Minderről az egykorú források semmit sem tudnak, ráadásul Konrád csak 937-ben foglalta el Burgundia trónját. Még zavarba ejtőbb, hogy a Sankt Gallen-i toronyból lezuhant
magyar vitézeket az elbeszélés szerint elégették, noha tudható, hogy a kalandozók nem hamvasztották el halottaikat.
Egyébként Ekkehard más anekdotáira is jellemző, hogy a jól-rosszul ismert történeti események csak háttérül szolgáltak a szerző irodalmi vénájának csillogtatásához.
Bújkál némi valóság Ekkehard elbeszélésében?
Nem kétséges, hogy a magyar támadás emléke élénken élt a monostor lakóiban, még ha Ekkehard gyaníthatóan elég szabadon is bánt az idős rendtársak által hátrahagyott szóbeli nyersanyaggal. Az élettelin megírt elbeszélésben tehát bizonyosan
vannak hiteles elemek is, már csak azért is, mert egy fogságba esett magyar vitéz megkeresztelkedett és családot alapított Sankt Gallenben
– az információk egy része akár az ő utódaitól is származhat.
Hitelt érdemlő állítás, hogy a magyarok kisebb csoportokra oszolva portyáztak, váratlanul rohanták meg a mit sem sejtő lakosságot. Magyar szokásként emlegeti Ekkehard azt is, hogy étkezéseikkor nem használnak széket, hanem
a fűre ülnek, és lakomáikkor a bortól megrészegedve isteneiket hívják hangos szóval,
majd táncolnak és harci játékokat űznek főembereik előtt.
A megvidámodott magyarok egyszerre vadak és jóindulatúak a bolond Heribalddal: ha az jobb belátásra akarja őket téríteni – például, hogy maradjanak csöndben a templomban –, mindjárt ütésekkel fenyegetik, de vigasztalásképpen bort és ételt is bőven adnak neki. Az együgyű testvér nem véletlenül mondta rendtársainak az anekdota csattanójában, hogy „így tették jóvá azt, amit ellenem vétettek, amit közületek senki sem tett volna meg velem.”
Miért kapott ekkora visszhangot a „sztori”, ha a fele sem igaz?
A történet elsősorban
azért vált népszerűvé a 19. századi Magyarországon, mert ez az egyetlen leírás, amely nem arctalan barbárokként ábrázolja a kalandozókat,
hanem pozitív vonásokról is hírt ad, igaz, egy bolond szemüvegén keresztül és nem elrugaszkodva a jókedvű, de bárdolatlan „vadember” képzetétől.
Ekkehard azonban nem a magyarokról akart méltányos portrét festeni, hanem a monostor mindenkori elöljáróinak képmutató szigorúsága elé kívánt görbe tükröt tartani.
Nyitókép: A szentgalleni kaland (László Gyula rajza)
A lovagrend tagjai között találjuk Károly Róbert merénylőjének a nevét, ők voltak a középkori koronaőrök, szívük tájékára hét betűt hímeztek, és manapság női tagokkal is büszkélkednek.
Már a neve is a honfoglalás utáni magyarsághoz kötődik: Csanád Szent István király távoli rokonságához tartozhatott. Máté Enikő írása.
A sikeres I. József zenét szerzett, fuvolázott, hadvezérkedett, az udvarhölgyeket hajkurászta, majd lenyomta a franciákat, kiegyezett a svédekkel, és a kurucokkal is a kompromisszumot kereste.
Ne feledjük, hogy Orbán Viktor mindig a legnagyobb kihíváskor, a legnagyobb nehézségben van ereje teljében!
Mária volt az első nő, akinek a Szent Korona a fejére került. Nagy Lajos lányának, Luxemburgi Zsigmond feleségének az élete viharosan, véresen telt, majd emléke elhalványult a századok nyomán.
Megtalálták Brüsszelben az újabb fekete bárányt, máris az uniós forrásokat elzárását követelik Szlovákia kapcsán.
Dr. Kovács Áron néhány perc alatt többször is megcáfolta önmagát.
Ezt most már akkor így vissza is küldik.
